Labdarúgás, 1983. január-december (29. évfolyam, 1-12. szám)
1983. október / 10. szám
a futballpályán dolkodtam azon, hogy edző leszek — kezdte Kalocsay dr. Belekóstoltam a jogi munkába, katonáskodtam, aztán ismét íróasztalhoz kerültem, miközben megszületett a fiam és egyre nehezebben éltünk a kis fizetésből. Egy napon, jóval a háború befejezése után Sebes Gusztávval akadtam össze az utcán, aki megkérdezte — ő már akkor vezetői funkcióban volt —, hogy nem volna-e kedvem edzősködni, s első csapatként mindjárt felajánlotta a Nyíregyházát, négyszer akkora fizetéssel, mint amit a Markó utcában kaptam. Nem sokat haboztam, nekiindultam a rögös pályának. A Nyírség után a Dunántúl (Pápa) következett, majd a Tiszántúl (Debreceni Lokomotív), a Szegedi Honvéd, a Vasas Izzó, a Pécsi Dózsa, miközben persze letettem a TF-en a megfelelő vizsgákat is. Voltak megfelelő eredmények, általában ahová kerültem, tudtam javítani a csapat előző helyezésén, miközben a tapasztalatokban is egyre gazdagodtam, úgyhogy örömmel fogadtam el a belgrádi Partizán ajánlatot, hogy külföldön is megmérettessek ... Kitűnő játékosokkal dolgoztam — Soskics, Juszufi, Kaloperovics, Bebek, Zebec, a két Milutinovics — csakúgy, mint ezt követően a Standard Liege-nél — Nicolay, Claessen stb. —, ahol fiatalok beépítésével a csapat egészen új gerincét alakítottam ki, különösebb pénzügyi befektetések nélkül, ami nagyon jól jött az anyagiakban akkor nemigen dúskáló klubnak. — Úgy ismert, ezután megint eléggé kacskaringósan vezetett életútja? — Igen, itthon kellett folytatnom az edzői tevékenységet — bár az Anderlecht mindent megadott volna, hogy maradjak tovább Belgiumban — az Újpesttel második helyezést értem el, majd két év következett egy algériai csapatnál, s a válogatott felkészítésébe bekapcsolódással, ezt követően pedig nagyon szép négy év Lengyelországban, a Gornik Zabrzenál. Kétszer nyertünk bajnokságot, a válogatott a mi játékosainkra épült. Kostka, Szoltysik, Gorgon, Oslizo, Lubanski. — Már a 70-es éveknél tartunk, ismét egy kanyar, haza Magyarországra. — Ferencváros, Videoton, MTK-VM sorrendben az újabb megbízatásaim, a kék-fehéreknél nem éppen a legrózsásabb körülmények között, a „Kilencek” forradalmát követően. 1—2 évnél soha nem szólt hosszabb időre hazai szerződésem, s miután külföld megint érdeklődött, vettem a vándorbotot, s Pakisztánba repültem. Bejártam ezt az egzotikus földrészt, s megállapíthattam, hogy a futball már erre sem jár gyerekcipőben. Már-már úgy volt, hogy végleg otthagyom a kispadot, amikor egy egyiptomi felkérésnek nem tudtam ellenállni, a Naciónál szerződtetett. Kétszer végeztünk a bajnokság élén, kupát nyertünk, s eljutottunk az Afrika Kupa döntőjébe is. Egyébként itt is a megszokott gyakorlatot folytattam: tehetséges fiatalokkal — akikkel rengeteget dolgoztam egyénileg —, sakkban tartottam az úgynevezett sztárokat, s a kezdeti „hőzöngés” után hamarosan lecsillapodtak a kedélyek, főleg mivel egyre jöttek az eredmények. Jó összhangot tudtam kialakítani egyiptomi segítőimmel, sajnáltam, hogy ott kellett őket hagynom, úgy éreztem azonban, hogy már nagyon jót tenne egy hosszabb idegi pihenés, nem volna jó kísérteni a sorsot... — Rengetegett látott, tapasztalt a futballvilágában, éppen ezért az sem érdektelen, hogyan állítaná össze a keze alatt dolgozott rengeteg játékosból „kedvenc” csapatát? — Nem könnyű dolog, inkább amolyan visszatekintő összegezés, de állok elébe: Soskics (jugoszláv) — Juszufi (jugoszláv), Oslizlo, Gorgon (mindkettő lengyel), Rabia (egyiptomi) — Solymosi (Újpest), Szoltysik (lengyel, Kaloperovics (jugoszláv) — Semmering (belga), Lubanski (lengyel), Zebec (jugoszláv). — Elégedett-e életével? — Igen, mindent megkaptam az élettől, elsősorban a futballtól, amiről az ember gyerekkorában álmodozik. Imádtam a labdarúgást, életem mintegy 60 százalékát tette ki. Szerettem tanulni, minden más idő a családomé volt. Büszke vagyok Géza fiamra, aki bár eljutott az ifjúsági válogatottságig, élethivatásul inkább az orvosi hivatást választotta. Talán majd Géza unokám rúgja tovább a labdát, a másik, Viktória inkább kézzel dobálja a focit, kézilabdázót sejtek benne. Veronika lányom kozmetikus, nincsen különösebb gondja az életben. — Mi az, amit másként tenne, ha újrakezdhetné? — Nagyjából úgy érzem, jól rendeztem el életemet. Az edzői pályán azonban jóval diplomatikusabb lennék, mert hevességem, elgondolásaim százszázalékos kivitelezéséért folytatott harcom miatt bizony akadtak bonyodalmaim a klubvezetéssel. Főleg itthon, Magyarországon. Edzői alapelveimből viszont jottányit sem engednék, mert mindenütt és mindenkor a fiatalokban láttam a jövőt. HOFFER JÓZSEF A Ferencvárosban balról: Pósa, Lázár, Polgár, Kalocsay, Szoyka, Finta, Cyetvai, Csikós Sárosi III, Kiss, Sárosi dr. A Nacionál vezetőivel 27