Labdarúgás, 1985. január-december (31. évfolyam, 1-12. szám)
1985. január / 1. szám
BARCS SÁNDOR: ÉGETŐ SEB Át kell lépnünk egy korszak küszöbén. Körül kell néznünk, elemezni kell helyzetünket és új megoldásokat kell keresnünk! A 24-ik órában vagyunk. Ha a labdarúgásunk jelenlegi állapotát vizsgáljuk, az első, ami szembetűnik, az alapok sorvadása. Ez különösen feltűnővé válik, ha az egykor nemzetközieg élen-____________________ járó magyar statisztikai adatokat más európai országokéhoz hasonlítjuk. A csapatok és a játékosok számát tekintve Európában nem vagyunk ott az első húsz ország között. Gyorsan jegyezzük meg ehhez, hogy nemcsak a mennyiség, de a minőség is meghatározó tényező, hiszen az élvonal utánpótlása javarészt innen pótolható. De a minőséggel is súlyos baj van. Magyarországon az utolsó békeévhez (1938) képest a felére, 1953-hoz viszonyítva pedig megközelítően az egyharmadára csökkent a játékosok száma és ezzel egyenes arányban szűntek meg pályák és sorvadt egyre gyorsuló ütemben a társadalmi munka aránya. Itt az ideje, hogy komolyan és mélyrehatóan foglalkozzunk a tömegfutballal. Mert a szakosztály társadalmi munkásokból áll, akikből egyre kevesebb lesz. Ezen a téren a szó szoros értelmében a kihalási tendencia tüneteit tapasztaljuk, mert a fiatalok csak elvétve utalhatók javadalmazással nem járó szakosztályi munkára. De az idősebbeknél is csak a lelkesedés tisztelhető, a fejlődéssel már képtelenek lépést tartani. Nem csoda, ha nincs, aki az utánpótlás korúak edzéseit felügyelje, tipikus jelenség az elsőcsapat-centrikusság és kizárólag a bajnoki helyezésen Van a hangsúly. A Budapesti Labdarúgó Szövetség igen lelkiismeretes, mélyreható elemző munkával mérte fel az edzések minőségét és megállapította, hogy a színvonal igen gyenge. „Az utánpótlás képzéssel kapcsolatos tennivalókat nem fogalmazzák meg ... Az edzés spontán, rutinból felépített... A technikai gyakorlatok nagy százaléka hibásan végrehajtott, kevés a hibajavítás. Az edzői intelmek általában csak frázisok ... Az utánpótlás bajnokságban játszó csapatoknál segédedző, vagy képesítés nélküli edzők végzik a szakmai munkát, és ezek jelentős részénél hiányzik a kellő színvonalú pedagógiai felkészültség ... Az edzők bérezése sem segíti elő a minőségi követelések növelését... Az egyesületi vezetés ritkán vagy a felkészültség hiányával ellenőrzi a szakmai munkát ... Az iskolákkal alig van kapcsolat, íme néhány kiraga-Ha tipikus helyzetelemzést akarunk, akkor forduljunk a fővároshoz. Életem első meccstudósítását 1934-ben Kőbányán készítettem egy III. osztályú bajnoki mérkőzésen. A pálya mindkét oldalán megtelt a nézőtér. A hangulat forró és lelkes volt, a játék színvonala élvezetes. Ettől kezdve hetenként jártam Budapest perifériáit, írtam a nyúlfarknyi beszámolókat a Nemzeti Sportnak és élveztem a nagyszerű játékot. 50 év távlatában, mintha minden „összement" volna. Egy sereg pálya helyén épület, park áll vagy valamilyen közmű. Beléptidíjat nemigen kérnek, s a közönség nemcsak megcsappant, de meg is öregedett, több az idős, nyugdíjas bácsi, mint a gyerek. A játék színvonala alacsony, sok a pocakos játékos, gyenge a játékvezetés. Pedig a foci népszerűségben még mindig első helyen áll, mert Budapesten anynyi labdarúgószakosztály működik, amennyi egyéb szakosztály együttvéve. És a nézőszám is meghaladja a többi sportágét. A Fővárosi Tanács 1977-ben megtárgyalta Budapest versenysportjának a helyzetét (benne természetesen a labdarúgást), utána pedig 1985-ig szóló tervet dolgoztak ki. Ez a terv csak a serdülő korosztályú játékosok számának némi növekedésében hozott eredményt, egyébként azt lehet mondani, hogy csődöt mondott. Nem sikerült megállítani a viszszafejlődés irányzatát, ellenkezőleg, minden mutató egyre rosszabb eredményt regisztrált. Nézzünk néhány példát! 1979-ben 350 szakosztály működött Budapesten. Ma 267. Hogy csak egy közeli külföldi példával világítsam meg ezt a számot, Bécsben 1010 kisegyesületnek van labdarúgó szakosztálya. Ugyancsak 1979-ben valamennyi sportágat figyelembe véve, a labdarúgás részvételi aránya 63,1 °/o volt, 1983-ra ez 49,4% lett, s 1984-ben tovább csökkent. Tízzel kevesebb lett a pályák száma. A bajnokságokban 515-ről 448-ra esett vissza a csapatok száma, ezen belül a szenioroké 225-ről 170-re, az ifjúságiaké 116-ról 102-re, s csak a serdülőké emelkedett 174-ről 176-ra. Visszaesett az edzők száma is, 425-ről 384-re. A megcsappant létszámú bajnoki mérkőzések levezetésére 119 játékvezető állt rendelkezésre, a szükséglet 180 fő lett volna. 1983 óta a fenti adatok korrekcióra szorulnak, mert sajnos minden területen folytatódott a visszaesés. Hagyományos szakosztályok egész sora szűnt meg, mint például a MOM, a Magyar Acél- és ÉPGÉP és így tovább ... Véleményem szerint a fiatalokra a versengésnek, a rivalizálásnak, a sikerélménynek van a legerősebb vonzó hatása. Mint láttuk, a sportágak közül a versengésben még mindig a labdarúgás a legnépszerűbb.Ez annyit jelent, hogy mint tömegsport is számottevő. Ugyanakkor a minőségi sport is igényli a gála alsóbb régióinak megfelelő színvonalát, hiszen utánpótlásának elég tekintélyes részét onnan meríti. Semmi esetre sem szabad tehát tétlenül tűrni, hogy a tömegfutball hazánkban elsorvadjon. Ahhoz, hogy segíteni tudjunk, szakítani kell eddigi munkamódszereinkkel. A magyar sport, sajnos elbürokratizálódott. Ennek egyik szükségszerű velejárója volt a társadalmi munka háttérbe szorulása. (Persze, nem célkiitűzésszerűen, hanem a nehézkedési törvény mintájára.) Ebből a pozícióbóllól kell jutnunk. A vezetésnek meg kell újskodnia, s ehhez arra van szükség, hogy hagyjunk fel az íróasztal mellett gyártott, strigulaszagú határozatok hozatalával. Az MLSZ- nek az egész országban fel kell mérnie, az egyesületek létkérdésével és fejlődési lehetőségeivel összefüggő, szerteágazó feladatokat. Magas szinten kell megtalálni a tömegszervezetek segítőkészségét, lebontva annak hatékonyságát a patronálókig. Az új gazdasági irányítás megszigorításából nem szabad a labdarúgásnak, mint nagy vesztesnek kikerülnie! A tömegfutball talpraállítása és megmentése ugyanolyan kötelessége az MLSZ-nek, mint a minőségi futball felfuttatása. Mit látunk Budapesten ? Több sebből vérzünk A bajok gyökerét vizsgálva, a szakosztályvezetéssel kell kezdenünk. Ha általános a panasz, hogy az NB-s egyesületeknél alacsony a szakosztályvezetés színvonala, informáltsága, szervezettsége és hatékonysága is szűkebb a lehetőségeinél, nem kell sok fantázia hozzá, hogy elképzeljük, milyen a helyzet a kis kluboknál? Itt ráadásul nemcsak minőségi nehézségekkel küszködnek, hanem mennyiségivel is adott mondat. A jól indult iskolai bajnokság is megtorpant és kezd viszszafejlődni. 1983-ban az iskolás fiúk 8,59%-a focizott rendszeresen, négy év előtt ez a szám 10% körül mozgott. Itt is szervezési és anyagi problémák játszanak szerepet, kevés az ingyen rendelkezésre álló pálya és hiányzanak a játékvezetők is. Sújtja a sportágat a sportszerek drágulása és a pályabérek egyre növekvő díjszabása is. Ugyanakkor csökken a bázisszervi támogatás. 1985. január 1. után a megváltozott gazdasági mutatók még nehezebb helyzet elé fogják állítani a bázisszerveket, így a labdarúgó-szakosztályokat. Minden bizonnyal számíthatunk a csökkenési irányzat felgyorsulásával. Lehet-e tenni valamit?