Labdarúgás, 1985. január-december (31. évfolyam, 1-12. szám)
1985. szeptember / 9. szám
Z ÖRÖMET A KUPA ADJA Évek hosszú sora óta az történik, hogy amikor a Magyar Népköztársasági Kupába bekapcsolódnak az élvonalbeli csapatok, s a legjobb 64, majd a legjobb 32 közé kerülésért folyó találkozók során elvérzik valamelyik NB I-es együttesünk - különösen, ha a nagy tekintélyű élvonalbeliek egyikéről-másikáról van szó —, akkor felháborodásunk szinte az egeket ostromolja. Amiatt magam is dühöngök, ha az előkelő nagycsapat, lebecsülve alsóbb osztályú ellenfelét, nem a legjobb öszszeállításban fut ki a kis vidéki helység játékterére, az bizony szintén szöget üt a fejekbe, miként lehetséges, hogy a kompletten kiálló NB I-es csapat védelme valóságos átjáróház a területi bajnokságban játszó csatárok számára. Ám az a baj, hogy mi csak dühöngünk, amikor pedig legalább annyi okunk lehetne a tapsra, az elismerésre is. Úgy gondolom, jegyütt kellene most tapsolnunk a Szákvölgyi Bányász és a Győr-Ménfőcsanak szurkolóival, s együttkellene osztozni boldogságukban, mertbizony komoly diadala lelkes csapatuknak, hogy felnővek a feladathoz, képesek voltak kiverni a további küzdelmekbőlaz NB I-es Volánt és a Tatabányát! A két kiscsapat nagy alakítása egyszerre két dologra kell felhívja újból a figyelmet: manapság is mindenütt tudnak futballozni (erre figyelmeztetett egyébként bennünket az ebben az esztendőben megrendezett, különböző korúak nemzetközi ifjúsági tornája is); a másik dolog pedig: azokban a csapatokban, amelyek kivívták a jogot arra, hogy játszhattak a legjobb 64- be, illetve a legjobb 32-be kerülésért, tucatszámra szerepeltek olyan játékosok - még a vesztes együttesekben is —, akik a jelenlegi NB I-es, NB II-es keretekben helyet kaphatnának, s néhány hónap alatt beépülhetnének a vezető csapatokba. Ha az MNK-nak nem volna egyéb jelentősége, csupán az az egy, hogy az érdeklődés középpontjába tud állítani egy sor fiatal tehetséget, már csak emiatt is óriási hivatást töltene be . Sajnos, az a helyzet, hogy az utánpótlásért felelős nagyegyesületi aktivisták szívesebben utazgatnak a nagyobb élményt ígérő élvonalbeli — pláne külföldi — találkozókra, minthogy széjjemnénznének a hazai tájakon: hogyan érik a vetés a magyar futball talaján. Mert, hogy nőnek a gyerekek, erre az elmúlt évtizedek, különösen a legutolsó negyven év adatai tanúskodnak. Ha itt lenne erre a célra megfelelő hely, emlékezetből is felsorolnék egy sor olyan nevet, melyek bekerültek labdarúgásunk történetének fejezeteibe, s akiket éppen a magyar kupamérkőzések sorozatában fedeztek fel. Az MLSZ — egyetértve az egyesületi vezetéssel — beindította a junior bajnokságot, ami elsősorban a fiatalabb korosztályokba tartozó, tehetségesnek tűnő labdarúgóknak alkalmat ad arra, hogy komoly feladatokat jelentő mérkőzéseken megszokják a küzdelmek légkörét, meggyorsuljon további fejlődésük. Komoly segítséget jelenthetne az MNK-mérkőzéseken bizonyító fiatalok számára, ha mennél hamarabb, mennél nagyobb számban jelenhetnének meg a junior bajnokságok színterén ezekben a csapatokban. Örüljünk tehát a kupamérkőzéseknek, s legyünk boldogok, ha egyik-másik kiscsapat a találkozók sorozatában diadalt arat. * #■ •• •• OLTROM ÉS SZOMORÚSÁG Néhány év óta nagy vita folyik szakemberek, nem különben a labdarúgás két nagy vezető szerve, az UEFA és a FIFA között, vajon helyes-e szabad utat biztosítani gól esetén a játékosok öröme átadásának úgy, ahogyan az manapság megnyilvánul. Előfordul, hogy a gól szerzője örömében kifut a játéktérről, aztán az őt üdvözölni akaró társak utána erednek, zavarásszák, ölelgetik, csókolgatják, emiatt pereikig is szünetel a játék, mert szinte az egész csapat kívül kerül a taccsvonalon. Nehéz ebben a kérdésben a megnyugtató döntés, hiszen nem lehet vitatni, a gól az az esemény a fociban, aminél nagyobb öröm nem létezik. Ezért, gondolom, végső soron olyan döntés születik majd a legfelsőbb szakmai szinten, amely nem akadályozza a gólöröm robbanását, legfeljebb lenyeseget valami keveset a kirívó megnyilvánulásaiból. Azért szánok néhány mondatot erre a napirenden lévő problémára, mert a negyedik őszi fordulóban sorra került MTK-VM-Volán bajnoki mérkőzésen úgy hozták a történések, hogy azon voltam kénytelen elmeditálni, vajon kiváló játékosok miért fosztják meg önmagukat a gólöröm édes mezeitől? Arról nem is beszélve, miért sajnálják ezek a labdarúgók saját szurkolóiktól a gólörömet, akik egyegy gól látványáért nemcsak órákat utazgatnak, hanem még fizetnek is a belépőjegyekért, manapság bizony nem is keveset. . . Ezen a mérkőzésen ugyanis az történt jó néhány alkalommal, hogy a kék-fehérek két kiválósága, Fodor és Boda nagyszerű lendülettel ment el a labdával, pompás cseleket alkalmazva közelítettek a kapuhoz, eközben többször csillantották fel a gólszerzés lehetőségét, mégsem szerezték meg sem önmaguknak, sem pedig a szurkolóknak a gólöröm semmi mással nem pótolható boldogságát. Bodának nem egy esetben csak annyit kellett volna megtennie, hogy odatálalja a labdát a közben tiszta helyzetbe érkezett Fodor elé, de ezt egyszer sem kísérelte meg. Ugyanezt nem tette meg Fodor sem, amikor történetesen Boda várta tőle a gólpasszt! Hiába fáradozott mellettem a lelátón egy több mint mázsás súlyú szurkoló, aki zengő basszusán valósággal beénekelte ezeknek a csatároknak, hogy mit kell tenniök annak érdekében, hogy ő és családja részesüljön a gól örömében, hiszen legalább másfél órát utazgattak, s itt ülnek az augusztusi vasárnap délelőtti kánikulában, a férj, a feleség és a serdülő leányka, a Czabán Samu tér trópusi övezetében. Nagyon-nagyon sajnáltam ezt a nagy darab szurkolót, különösen akkor, amikor kislánya egy papírzsebkendővel itatgatni kezdte édesapja verejtékező homlokát, s csendesen így szólt hozzá: „Apukám, hagyd abba, hát nem veszed észre, hogy nem hallgatnak rád?” „Nem, kislányom, soha nem szabad feladni. Hátha egyszer mégis megfogadják” - mondotta, kissé elcsukló hangon. Én pedig eközben halványan megsejtettem valamit arról a „két dudás”ról, akik nem szoktak megférni a csárdában . . . És eszembe jutott az az időszak, amikor az akkori MTK-csárdában egy Dudás fújta — igaz, egyedül — a magáét. S arra is jól emlékszem még, amikor a kék-fehérek akkori mindenese, Fodor dr. tanár úr így sóhajtott fel egy mérkőzésen, mivel nagyon akadozott az összjáték, egyedül Dudás Jancsi tündökölt: „Hej, ha nekünk most legalább két Dudásunk lene . . ." Íme, ezen a mostani meccsen két dudása van a kék-fehéreknek, s talán éppen ezért nem mennek semmire, talán éppen ezért fosztanak szét egyremásra a gólremények? . . . Mi lenne itt, ha ez a Fodor, meg ez a Boda, ez a két dudás olykor nem csupán szólót játszana, hanem együtt is muzsikálna? . . . Félreértés ne essék: nem vagyok MTK-VM szurkoló! De én a gólörömért szurkolok; én a játékosok gólöröméért, elsősorban pedig a szurkolók gólöröméért szurkolok! Mert nincsen annál kedvesebb és felemelőbb, mint amikor ezrek tapsolnak a gólnak. Isten bizony mondom, azt sem bánom ilyenkor, ha oly magasra csap a gólöröm, hogy akár két percen át áll is emiatt a játék. Egye fene, a játékvezető úgyis beszámítja az elfecsérelt időt. 1’. * ?*vak 12 a