Labdarúgás, 1990. január-december (36. évfolyam, 1-12. szám)
1990. szeptember / 9. szám
kell térnie, milyen színekbe öltözik itthon? Szenvedélyes vita alakult ki afölött is, helyes-e ha a külföldről érkező játékosszerzők — amennyiben elfogadható feltételeket biztosítanak — bárkinek szerződést kínálhatnak, s emiatt a mi labdarúgásunk tovább szegényedik. Míg a vita folyt, én arra gondoltam, hogy a vándormadárság nem valami újdonsült jelenség a magyar futball történetében, hiszen már közvetlenül a sportág hőskorát követően, a húszas évek elején jelentkezett hazánkban is. A vándorlás a Tanácsköztársaság leverése után kezdődött. A húszas évek derekára felerősödött, aztán enyhült. Az újabb hullám a harmincas években a fasizmus terjedése korában jelentkezett, majd 1956 októberét követően erősödött fel ismét. A jelenség okai között komoly szerepet játszottak a politikai-társadalmi viszonyok. Ám az alapvető ok mégiscsak az ifjúság örök álma, a világ megismerése, az önmegvalósítás vágya volt, végül — de nem utolsó, hanem elsősorban — a mennél több pénz szerzése, mert ebből a tömegek részére sohasem volt elég. Ez az, ami ma is az első számú hajtóerő, persze nem forintban, hanem lehetőleg dollárban, vagy német márkában. A hazai futballbarátok soha nem örültek, ha legjobbjaink közül jó néhányan külföldi mezbe öltöztek — bár az is igaz, hogy ugyanakkor büszkeséggel értesültünk fiaink külföldi sikereiről, s nem féltünk távozásuk ellenére sem a jövőtől. Nem féltünk, mert egyetlen távozási hullám sem rendítette meg a sportág alapjait! Még az 1956-os sem, mert az utánpótlás folyamatos volt. Az idő tájt olyanok érkeztek a vándorok helyébe, mint az Albert Flórik, a Fenyvesi Máték, a Tichy Lajosok, a Sípos Ferik, a Nagy Pisták, a Göröcs Titik, a Bene Ferik, a Káposzta Benők, a Farkas Jancsik, a Mészöly Kálmánok, a Szepesi (Szedunka) Gusztik nemzedéke. Most nehezebb a helyzet és reménytelenebb. Habár ezen a nyáron nem kiemelkedő egyéniségek vándoroltak nyugat felé — mert a jelenlegi magyar „élvonal" az átlag játékosok közössége , mégis minden eddiginél nagyobbak a gondjaink, mivel utánpótlásunk helyzete és jövője ingatag és bizonytalan. S ebben nem is csupán a szakmai hiányosságok játsszák a szerepet, hanem részben a fiatalság megváltozott viszonya a sportághoz, továbbá pedig az a tény, hogy a sport és testedzés, — benne a labdarúgás — állami támogatása túlságosan vékonyan csörgedez. Mintha a sport és testnevelés ügye — a légkör mostani szennyezettségének korszakában — nem is tartozna az állami feladatok közé! Mintha csak a kórházak, klinikák és egyéb gyógyító intézmények támogatásával kellene törődnie az illetékeseknek, mintha a betegségeket megelőző, s az egészséget karbantartó testnevelési és sportmozgalom fenntartása egyedül a bel- és külföldi szponzorok feladata lenne. A nyári felkészülések során értesültem arról, hogy az egyik előkészületi mérkőzés megrendezése azért forgott veszélyben, mert a szertárban nem volt elegendő használható cipő. Akkor merült fel bennem a gondolat: nem kellene-e foglalkozni ismét a „mezítlábas bajnokság" kiírásával, amely 1946-ban nagy sikert aratott, s amelyben a gyerekek „körömszakadtig” küzdöttek? Az illetékseknek meg kell végre érteniük : nem attól kell félniük, hogy ügyes ügynökök exportálnak néhány tucat futballistát — köztudott, hogy a gazdaság egyik éltetője az export, amelybe már nemcsak a libamáj, hanem a játékoskivitel is benne foglaltatik —, hanem amiatt aggódunk, hogy az állami támogatás elégtelensége miatt elapad az utánpótlás! Örök optimista lévén, szívem mélyén mégis reménykedem. Az országgyűlés, előbb-utóbb megértőbb kell legyen a sport és testnevelés ügyében. A 390 képviselő túlnyomó többsége értelmiségi. A padokban ülők közül 190- en szereztek doktori címet, további mintegy százan egyéb diplomát abban az időszakban, amikor ha a testnevelés ügye nem is dúskált anyagiakban, de a zavartalan működést az állam biztosította. Azért vagyok optimista, mert ilyen „nadrágos” — így nevezte az egyszerű nép évszázadokon át a művelt embereket — parlamentje soha nem volt országunknak. És azért vagyok optimista, mert a „nadrágosok” között kiemelkedő sportemberek is ülnek, mint dr Török Ferenc olimpiai bajnok, dr. Nádori László a sporttudományok elismert tekintélye, aztán dr. Békési László, az atlétikai szövetség egykori vezetője (mellesleg minden adóbajunk atyja), aztán Németh Miklós exminiszterelnök. (őt azért említem a sor végén, mert legutóbbi versenyén a Rabon bán vitorlás legénysége tagjaként, az utolsók között érkezett be a Balatonon.) ők talán könnyebben megértik közelmúltjuk rengeteg tapasztalatából, hogy a sport és testnevelés ügye nem elhanyagolható kérdés. És jó lenne, ha az illetékesek nemcsak az árakat „tornáztatnák" szüntelenül felfelé, hanem azzal is törődnének, hogy az emberek is „tornázhassanak” ... LASZOK A LÁTHATÁRON Néhány hónapja Angyalföld bizonyára vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, hogy monsieur Tapie, a dúsgazdag francia futball-szponzor komoly terveket sző a Vasassal kapcsolatban. Sajnos — vagy hál’ istennek — a terv kútba esett. A derék gall ugyanis kedvezőbb befektetésre szánta el magát: megvásárolta az adidas-t. Korunk státuszszimbóluma németből francia mezbe öltözött. A labdarúgásban tehát — legalább is hosszú ideig — nem kell francia leigázástól tartanunk. Ha viszont hinni lehet Vermes úrnak — s miért is ne lehetne, hisz minden szavából kiérezhető a magyar futball iránti mélységes szeretete és önzetlen segíteni akarása — rövidesen olaszok veszik kezükbe a gyeplőt nemcsak a Fáy utcában, hanem a Hungária körúton is, hogy kiragadják a szekereket a kisebb-nagyobb kátyúkból. A segítséget — bárhonnan érkezik is — szívesen kell fogadni ilyen nehéz helyzetben. Az olasz belépés pedig pláne könnyen megy, hiszen trikolorjukon csak egyet kell fordítani lefelé, s a zöld-fehér-piros egyből piros-fehér-zöld lesz ... A segítség egyébként különösen az olaszoktól esik jól, s ez nem is véletlen. Bizonyára a huzamosabb időn át velük élt Vermes úr érdeme, hogy megtanulták tőle a régi magyar mondást: „kölcsön kenyér” visszajár. A fiatalok csak hírből tudhatják, hogy Róma, Bologna, Firenze, Torino, Nápoly, Milano, Genova futballszurkolóinak legfőbb téli-nyári csemegéje a húszas években az FTC, az MTK, az UTE, a Vasas, a 33 FC, a Törekvés, a Szegedi AK vendégjátéka volt. Nem véletlen tehát, hogy a magyar foci első vándormadarai Itália felé vették az irányt. Weisz, Hirzer, Viola, Csapkay, Úrik, és a többiek olyan bálványai lettek az olaszoknak hat évtizeddel ezelőtt, mint ma Van Basten, vagy Gullit. Ha tehát az érkező olasz tőke menedzserei valóban komoly befektetésre készülődnek, tekintsük, azt úgy mint az egykori kölcsönkenyér törlesztését kamatos kamattal. Mert Pozzo, az olaszok immár legendás hírű szövetségi kapitánya mondta e sorok írójának Bernbert, az 1954-es VB alkalmával: „Az olasz labdarúgás sokat köszönhet a magyaroknak, mert a csapatainkba került magyar fiúk nemcsak szurkolóink számát növelték, hanem tőlük lesték el fiataljaink a csodás magyar technikát is. TABÁK ENDRE