Labdarúgás, 1990. január-december (36. évfolyam, 1-12. szám)

1990. szeptember / 9. szám

kell térnie, milyen színekbe öltözik itthon? Szenvedélyes vita alakult ki afölött is, helyes-e ha a külföldről érkező já­tékosszerzők — amennyiben elfogad­ható feltételeket biztosítanak — bárki­nek szerződést kínálhatnak, s emiatt a mi labdarúgásunk tovább szegénye­dik. Míg a vita folyt, én arra gondol­tam, hogy a vándormadárság nem va­lami újdonsült jelenség a magyar fut­ball történetében, hiszen már közvet­lenül a sportág hőskorát követően, a húszas évek elején jelentkezett ha­zánkban is. A vándorlás a Tanácsköztársaság le­verése után kezdődött. A húszas évek derekára felerősödött, aztán enyhült. Az újabb hullám a harmincas években a fasizmus terjedése korában jelentke­zett, majd 1956 októberét követően erősödött fel ismét. A jelenség okai kö­zött komoly szerepet játszottak a poli­tikai-társadalmi viszonyok. Ám az alapvető ok mégiscsak az ifjúság örök álma, a világ megismerése, az önmeg­valósítás vágya volt, végül — de nem utolsó, hanem elsősorban — a men­nél több pénz szerzése, mert ebből a tömegek részére sohasem volt elég. Ez az, ami ma is az első számú haj­tóerő, persze nem forintban, hanem lehetőleg dollárban, vagy német már­kában. A hazai futballbarátok soha nem örül­tek, ha legjobbjaink közül jó néhá­­nyan külföldi mezbe öltöztek — bár az is igaz, hogy ugyanakkor büszke­séggel értesültünk fiaink külföldi si­kereiről, s nem féltünk távozásuk el­lenére sem a jövőtől. Nem féltünk, mert egyetlen távozási hullám sem rendítette meg a sportág alapjait! Még az 1956-os sem, mert az utánpótlás folyamatos volt. Az idő tájt olyanok érkeztek a vándorok helyébe, mint az Albert Flórik, a Fenyvesi Máték, a Tichy Lajosok, a Sípos Ferik, a Nagy Pisták, a Göröcs Titik, a Bene Ferik, a Káposzta Benők, a Farkas Jancsik, a Mészöly Kálmánok, a Szepesi (Sze­­dunka) Gusztik nemzedéke. Most nehezebb a helyzet és remény­telenebb. Habár ezen a nyáron nem kiemelkedő egyéniségek vándoroltak nyugat felé — mert a jelenlegi ma­gyar „élvonal" az átlag játékosok kö­zössége , mégis minden eddiginél nagyobbak a gondjaink, mivel után­pótlásunk helyzete és jövője ingatag és bizonytalan. S ebben nem is csu­pán a szakmai hiányosságok játsszák a szerepet, hanem részben a fiatalság megváltozott viszonya a sportághoz, to­vábbá pedig az a tény, hogy a sport és testedzés, — benne a labdarúgás — állami támogatása túlságosan véko­nyan csörgedez. Mintha a sport és testnevelés ügye — a légkör mostani szennyezettségének korszakában — nem is tartozna az állami feladatok közé! Mintha csak a kórházak, klini­kák és egyéb gyógyító intézmények támogatásával kellene törődnie az ille­tékeseknek, mintha a betegségeket megelőző, s az egészséget karbantartó testnevelési és sportmozgalom fenntar­tása egyedül a bel- és külföldi szpon­zorok feladata lenne. A nyári felkészülések során értesül­tem arról, hogy az egyik előkészületi mérkőzés megrendezése azért forgott veszélyben, mert a szertárban nem volt elegendő használható cipő. Akkor merült fel bennem a gondolat: nem kellene-e foglalkozni ismét a „mezít­lábas bajnokság" kiírásával, amely 1946-ban nagy sikert aratott, s amely­ben a gyerekek „körömszakadtig” küz­döttek? Az illetékseknek meg kell végre ér­teniük : nem attól kell félniük, hogy ügyes ügynökök exportálnak néhány tucat futballistát — köztudott, hogy a gazdaság egyik éltetője az export, amelybe már nemcsak a libamáj, ha­nem a játékoskivitel is benne foglal­tatik —, hanem amiatt aggódunk, hogy az állami támogatás elégtelensége mi­att elapad az utánpótlás! Örök optimista lévén, szívem mé­lyén mégis reménykedem. Az ország­­gyűlés, előbb-utóbb megértőbb kell le­gyen a sport és testnevelés ügyében. A 390 képviselő túlnyomó többsége ér­telmiségi. A padokban ülők közül 190- en szereztek doktori címet, további mintegy százan egyéb diplomát abban az időszakban, amikor ha a testne­velés ügye nem is dúskált anyagiak­ban, de a zavartalan működést az ál­lam biztosította. Azért vagyok optimista, mert ilyen „nadrágos” — így nevezte az egyszerű nép évszázadokon át a művelt embe­reket — parlamentje soha nem volt országunknak. És azért vagyok opti­mista, mert a „nadrágosok” között ki­emelkedő sportemberek is ülnek, mint dr Török Ferenc olimpiai bajnok, dr. Nádori László a sporttudományok el­ismert tekintélye, aztán dr. Békési László, az atlétikai szövetség egykori vezetője (mellesleg minden adóbajunk atyja), aztán Németh Miklós exminisz­­terelnök. (őt azért említem a sor vé­gén, mert legutóbbi versenyén a Ra­bon bán vitorlás legénysége tagjaként, az utolsók között érkezett be a Bala­tonon.) ők talán könnyebben megértik közelmúltjuk rengeteg tapasztalatából, hogy a sport és testnevelés ügye nem elhanyagolható kérdés. És jó lenne, ha az illetékesek nem­csak az árakat „tornáztatnák" szünte­lenül felfelé, hanem azzal is törődné­nek, hogy az emberek is „tornázhassa­nak” ... LASZOK A LÁTHATÁRON Néhány hónapja Angyalföld bizonyára vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, hogy monsieur Tapie, a dúsgazdag francia futball-szponzor komoly ter­veket sző a Vasassal kapcsolatban. Sajnos — vagy hál’ istennek — a terv kútba esett. A derék gall ugyan­is kedvezőbb befektetésre szánta el magát: megvásárolta az adidas-t. Ko­runk státuszszimbóluma németből francia mezbe öltözött. A labdarúgás­ban tehát — legalább is hosszú ideig — nem kell francia leigázástól tarta­nunk. Ha viszont hinni lehet Vermes úr­nak — s miért is ne lehetne, hisz minden szavából kiérezhető a magyar futball iránti mélységes szeretete és önzetlen segíteni akarása — rövide­sen olaszok veszik kezükbe a gyep­lőt nemcsak a Fáy utcában, hanem a Hungária körúton is, hogy kiragadják a szekereket a kisebb-nagyobb ká­tyúkból. A segítséget — bárhonnan érkezik is — szívesen kell fogadni ilyen ne­héz helyzetben. Az olasz belépés pe­dig pláne könnyen megy, hiszen tri­kolorjukon csak egyet kell fordítani lefelé, s a zöld-fehér-piros egyből pi­­ros-fehér-zöld lesz ... A segítség egyébként különösen az olaszoktól esik jól, s ez nem is vélet­len. Bizonyára a huzamosabb időn át velük élt Vermes úr érdeme, hogy megtanulták tőle a régi magyar mon­dást: „kölcsön kenyér” visszajár. A fiatalok csak hírből tudhatják, hogy Róma, Bologna, Firenze, Torino, Nápoly, Milano, Genova futballszurko­­lóinak legfőbb téli-nyári csemegéje a húszas években az FTC, az MTK, az UTE, a Vasas, a 33 FC, a Törekvés, a Szegedi AK vendégjátéka volt. Nem véletlen tehát, hogy a magyar foci el­ső vándormadarai Itália felé vették az irányt. Weisz, Hirzer, Viola, Csap­­kay, Úrik, és a többiek olyan bálvá­nyai lettek az olaszoknak hat évtized­del ezelőtt, mint ma Van Basten, vagy Gullit. Ha tehát az érkező olasz tőke me­nedzserei valóban komoly befektetés­re készülődnek, tekintsük, azt úgy mint az egykori kölcsönkenyér törlesz­tését kamatos kamattal. Mert Pozzo, az olaszok immár legendás hírű szö­vetségi kapitánya mondta e sorok író­jának Bernbert, az 1954-es VB alkal­mával: „Az olasz labdarúgás sokat kö­szönhet a magyaroknak, mert a csa­patainkba került magyar fiúk nemcsak szurkolóink számát növelték, hanem tőlük lesték el fiataljaink a csodás ma­gyar technikát is. TABÁK ENDRE

Next