Labdarúgás, 1990. január-december (36. évfolyam, 1-12. szám)
1990. szeptember / 9. szám
Nem beszélni, cselekedni kell! Sok mindenről esik szó manapság a sportéletben. Az egyik visszatérő, örökzöld téma az utánpótlás nevelése. A szóban, írásban kifejtett vélemények megegyeznek, hogy a sportág jelene és méginkább jövője az utánpótlás nevelésének eredményességétől függ, örvendetes, hogy legalább ebben a kérdésben teljes a nézetazonosság. Mindebből logikusan következik, hogy valamennyi egyesület, szakosztály nagy gondot fordít saját utánpótlásának nevelésére, feladatai közül szinte a legfontosabbnak tartja. Elhangzanak szép szavak, melldöngető hitvallások, aki hallja, olvassa, majdhogynem elolvad a gyönyörűségtől. Hiszen nem lehet ott semmi baj, ahol szövetségi és egyesületi vezetők, szakemberek valamit egyöntetűen ennyire alapvetőnek, lényegesnek tartanak. Sajnos azonban a valóságban korántsem ilyen szép a menyasszony ... A szívet melengető megnyilatkozásokat, a határozott kijelentéseket ugyanis nem váltják tettekre, így csupán szóvirágok maradnak. A gyakorlat hosszú évek óta merőben ellentétes mindazzal, ami az utánpótlás nevelése kapcsán több-kevesebb rendszerességgel elhangzik. Mint tengerben a csepp úgy tükröződik ebben a kérdésben is a magyar labdarúgás helyzete, minden gondja, baja. Köztudott, hogy fejlett, színvonalas utánpótlás hiányában fabatkát sem ér egyetlen sportág sem. Ha az élvonal mögött tartósan űr tátong, ha nincs folyamatosan fejlődő utánpótlás, amelyből mindig lehet meríteni, akkor csak talmi az esetleges csillogás. A mi labdarúgásunkban ennél is sötétebb a kép. A még mindig közkedveltségnek örvendő sportág egyre lejjebb csúszik, amit jól mutat a válogatott és a klubcsapatok egyaránt siralmas szereplése. S ez nem valamiféle kisiklás, hanem egy nyomon követhető folyamat. Hol van már az az idő, amikor nemzeti tizenegyünk, klubcsapataink jóformán valamennyi ellenfelükkel szemben győzelmi eséllyel léptek pályára? Az okokat boncolgatjuk, évek óta minden idénykezdet előtt elhangzanak derűlátó nyilatkozatok, aztán jönnek a balsikerek, a kudarcok. Maradt minden úgy, ahogy addig, sőt menetközben kiderül, hogy tovább romlott a helyzet! Az utánpótlás nevelése nálunk (is) kulcskérdés. Szinte hihetetlen, hogy ennek tudatában mégsem kezelik a klubok és az MLSZ az egyik legjelentősebb feladatként. A sportegyesületek ifjúsági és serdülő csapatainak sanyarú sors jut osztályrészül. Magától értetődő lenne, hogy a labdarúgó-palánták kitűnő szakemberek keze alatt fejlődjenek. A gyakorlat azonban az — tisztelet a kivételnek —, hogy velük azok az edzők foglalkoznak, akikkel a klub már nem tud mit kezdeni. „A gyerekekhez jó lesz" — hangzik a döntés és ezzel egy gond megoldódott. Csakhogy a fiatalok szemszögéből másként áll a helyzet. ők szeretnek focizni, el akarják sajátítani a labdarúgás minden csínját-bínját. Ki kitől, ha nincs szakavatott mester, aki erre őket megtanítja? Az is igaz persze, hogy az érvényben levő bérezési rendszer egyetlen szakembert sem csábít fiatalokat edzeni... S ha már a pénznél tartunk, ismert tény, hogy a klubok nem dúskálnak az anyagi javakban. Mégis gyakorta lehet hallani, hogy kérjük olvasóinkat, a szakembereket, a szülőket és a szurkolókat, hogy az utánpótlás-neveléssel kapcsolatos észrevételeiket, javaslataikat, esetleg történeteiket írják meg szerkesztőségünk részére, egy-egy játékos leigazolásakor százezrek, sőt milliók cserélnek gazdát. Ez természetesen belügy, de az már korántsem, hogy ugyanakkor az utánpótlásra alig jut pénz. Csak a jelennek élni, a jövőre egyáltalán nem gondolni, vajon ez nem szűklátókörű egyesületi vezetésre vall? A jelenleg súlyos gazdasági problémák közepette nem arról van szó, hogy ifjúsági, serdülő labdarúgók netán Umbro, vagy Adidas mezt, nadrágot, cipőt kapjanak. Ez az egyik véglet lenne, ami viszont most van, az éppen az ellenkező véglet. De nemcsak a szakadt, jószerével alig használható felszerelések szúrnak szemet a fiatalok mérkőzéseit mind kisebb számban megtekintő szurkolóknak. Akad más is, amit joggal nem értenek! Többek között például azt, hogy miért nem játszanak legalább az NB-s klubok ificsapatai a füves edzőpályán, ha már a nagypályát kímélni (?) kell. Hosszú ideig a Vasas ifi első csapata vörössalakos pályán játszotta bajnoki mérkőzéseit. Vidéken még idén tavaszszal is lehetett hasonlókat tapasztalni. Néhol a libalegelő is különb játéktér, mint az adott futballpálya. Ilyen talajon természetesen a labda önállósítja magát, illuk. A Bp. Honvéd utánpótlás-nevelői jó bajnoki évet zártak. Serdülő és ifjúsági csapataik a legjobbak között végeztek. Vági István edző vezetésével az ifik a dobogó legfelső fokára léphettek, közülük többen ígéretes tehetségek. 12