Lányok, Asszonyok, 1977 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1977-05-01 / 6. szám

Ibrahim Abdullin: / / / sAdTOEM­EKi Folytatásos regény Alfija zavartan nézte a „nagilbácsikáját”. Fiatalabb volt, mint amilyennek a szoba sötét sarkában ülve látszott, aligha lehetett ötvenéves. Az arcán, főleg a szája sarkában húzódó mély ráncok azonban öregítették. Az élet igazán nem kényeztette. Villanyszerelő volt az egyik budapesti üzemben. Nehéz, kanyargós volt az életútja. Amikor kitört az első világháború, az orosz front­ra küldték, hogy harcoljon a „nagy” osztrák— magyar birodalomért. Sok fiatal magyarhoz ha­sonlóan András hitt abban, hogy a birodalom jö­vőjéért küzd, bár tartott tőle, hogy hiába ígérik a tisztek neki és társainak a meggazdagodást, megint csak hajnaltól napestig kell majd robotolnia a betevő falatért. A háború csak nem akart véget érni. A katonák a nyirkos lövészárkokban senyvedtek, a lelküket pedig mardosta a kétség, hogy talán a „nagy biro­dalomra” nem is nekik van szükségük, hanem a tábornokoknak meg a földesuraknak. Voltak a katonák között értelmes, gondolkodó emberek. And­rás akkor még nemigen tudta, kicsodák, de oda­figyelt a szavukra, megjegyezte magának, amit mondtak. A két éve tartó értelmetlen háború, a ka­tonák növekvő elégedetlensége megváltoztatta And­rás véleményét a háborúról. Arra gondolt, hogy jó volna fogságba esni. Az oroszok egyik ellentámadásakor András, sok más ezredtársával együtt, fogságba esett. Meg­kezdődött életének új szakasza. A „kegyetlen és vad” oroszok kezébe került, akikről kiderült, hogy éppen olyan emberek, mint ő. A többi magyarral együtt Andrást a messzi, hideg Uraiba vitték, ahol — ezt egy egyetemistá­ból lett katona mesélte — él egy nép, a baskír, amely valaha, nagyon régen, szomszédja volt a nomád magyarságnak. Néhány hónap múltán Oroszországban meg­döntötték a cárt, tizenhét őszén pedig a katonák és a munkások a saját kezükbe vették a hatalmat. Addigra András már sok mindent értett, és ha nem is egészen, de félig már „vörös” lett. Habozás nélkül a Nagy Októberi Forradalom mellé állt, önként vállalta érte a harcot a fehér­gárdistákkal és az intervenciósokkal szemben. Amikor pedig egy meleg tavaszi napon, 1919. március 21-én otthon kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot, Gábor András és barátai hazaindultak. Hosszú utat tettek meg az Uraitól a Dunáig. A reakció erői azonban elfojtották Ma­gyarországon a forradalmat. 1919. augusztus 1. gyászos napként maradt meg a magyar dolgozók emlékezetében. András még visszatérhetett volna Szovjet-Oroszországba, amelyet lenini vagy Vörös Oroszországnak nevezett. Nőtlen volt, se felesége, se gyermeke, ámde Kun Béla egyik barátja le­beszélte a visszatérésről: „Ilyen emberekre, mint te András, szüksége van Magyarországnak. Győzni fogunk!” Gábor András nem volt tagja semmilyen párt­nak, de lélekben azokkal tartott, akik az illegalitás nehéz körülményei között a hozzá hasonló szegé­nyek boldogságáért küzdöttek. És amikor szükség volt az ő segítségére, habozás nélkül, bátran vállalta a veszélyt, hogy részt vegyen ebben az igazságos harcban. Aztán megint nehéz idők jöttek. Az úgynevezett ezeréves hazáért folyó háborúban elvesztette két fiát. A felesége nem tudta elviselni a súlyos csa­pást, megszakadt a szíve. Amikor a szovjet csapa­tok megközelítették Budapestet, András utat ta­lált az egyik illegális kommunista szervezethez, hajlandó volt teljesíteni a párt bármilyen felada­tát. Minthogy tudott oroszul, azt a megbízást kapta, hogy próbálja meg felvenni a kapcsolatot a Szov­jet Hadsereg valamelyik egységének parancsnok­ságával. Tősgyökeres budapesti lakos lévén ismerte a főváros környékét, és átjárt a fronton. Igaz, két alkalommal majdnem elfogták az SS-ek, de meg­úszta. És most itt ült Alfijával szemközt. Késő éjszakáig tanította Alfiját a legszüksége­sebb magyar szavakra. A leány könnyen meg­jegyezte őket. Előbb csukott szemmel hallgatta az idegen nyelv zenéjét, majd András bácsi szájmoz­gását figyelve próbálta kimondani: „Szervusz”, „Jó napot kívánok . . .” András el volt ragadtatva tanítványától. — Tetszik a nyelvük — mondta Alfija —, szívesen megtanulnám . . . — Jól van, Zsuzsa —• András bácsi az új nevet használta, hogy a lány hozzászokjon —, ha vég­zünk a fasisztákkal, megtanítalak magyarul, hogy eredetiben olvasd a mi Petőfi Sándorunkat. .. — Kálmán Imréről hallottam. Hozzánk, Ufába vendégszereplésre érkezett egy operettszínház, és a , ,Csárdásk­irály­nő’ ’-t játszotta. — Hát Liszt Ferencről hallottál-e? — András mintha megfeledkezett volna a kötelességéről. Sze­rette volna kiönteni a lelkét, beszélni Magyarország kiváló fiairól, nehogy a lány rossz véleménnyel legyen a magyar népről, mert hiszen Magyarország maradt Hitler utolsó szövetségese. — Nem, Zsuzsa, a magyar nép nem azonos a nyilasokkal. Kun Bé­láról hallottál? Nagy forradalmár. Hát Zalka Mátéról? — Zalka Mátéról tudok! — kiáltott fel Alfija­ Zsuzsa. — Olvastam az írásait. . . Amikor másnap estefelé az őrnagy szobájába bevezettek egy barnakabátos magyar lányt, nem mindjárt ismerte fel benne Alfiját, annyira meg­változott. Igaz, a ruha kicsit nagy volt rá, mert hát igen aprócska maradt ez a lány. Fekete szövetszoknyát, kötött blúzt, otromba cipőt viselt. Ebben az öltözékben az őrnagy egészen kislány­nak látta. Barátságosan a vállára tette a kezét, és megkérdezte: — Remeg a térded? — Remeg — vallotta meg sóhajtva a lány. —­ Tudod, hogyan vigasztalta magát egy ókori filozófus? Nem kell félni a haláltól. Amíg vagyok, ő nincs, ha ő van, én nem vagyok. Nyílt az ajtó, belépett Arduvanov százados. Üdvözölte az őrnagyot meg Gábor Andrást, s el­képedve meredt Alfijára. Az őrnagy és András felnevetett. — Nos, barátaim, indulás előtt üljünk le — mondta az őrnagy. Nyílt az ajtó, az őrnagyot és Andrást valahova hívatták. — No lám, hát ilyen voltál, mielőtt katona lettél — mondta a százados leplezetlen elragadta­tással. És ő még azt hitte, hogy Alfijának nagyon jól áll az egyenruha. Nem, a katonaruha mégsem nőknek való! Alfija megérezte, hogy tetszik Arduvanovnak, és kacéran megkérdezte: — Milyen voltam? A százados kitért a válasz elől. Hirtelen elko­­morodva így szólt: — Én nem engednélek ilyen feladatra, Alfija. — Miért? Úgy hiszi, hogy nem birkózom meg vele? — kérdezte a lány, és az ijedtségtől kerekre tágult a szeme. A századosnak nem maradt ideje felelni, mert visszatért a szobába az őrnagy és András. Alfija csak hónapok múlva, amikor kórházban fekve sorra vette minden rövid találkozásukat, csak akkor ér­tette meg, hogy ez volt a százados első szerelmi vallomása. Ekkor azonban még minden gondolatát a megoldandó feladat kötötte le. . . . Hárman kísérték el őket az első vonalig: Viktor Vanyusin, Bajszajetov és a százados. Búcsúzáskor Arduvanov kezet nyújtott Alfijának, s így szólt: ,,Minden rendben lesz!” Majd hozzá­tette: „Isten áldjon!” És ha most látjuk egymást utoljára? Ez a gondolat villant Alfija agyába, s összeszorult a szíve. Szerette volna megölelni, de a százados már hosszú léptekkel távolodott. Bajsza­jetov ottmaradt, hogy megvárja Viktort, aki még egy darabon elkísérte őket. Ez alkalommal az erdősávig vezető út nyugod­­tabb volt. Ki tudja, miért, de rakéták igen ritkán röppentek fel, és a németek se sűrűn bátorították magukat lövésekkel. Az aknamezőn szerencsésen átkelve elérték az erdősávot. „Hátha Budapestig sikerül eljutnunk bonyodalmak nélkül” — gon­dolta Alfija. András elbúcsúzott Vanyusintól, és előre indult. Alfija kezet nyújtva Viktornak tréfá­san így szólt:­­—Úgy öt nap múlva fúvószenekarral várja­tok. Viktor nem válaszolt. Némán megszorította a kezét, mintha véletlenül történne, megérintette a bal csuklóját, majd lecsatolta a saját karóráját. —­ Fogd. Felderítésen nem lehet meg az ember óra nélkül. Ez svájci óra, világító számlapos. — Köszönöm — suttogta Alfija. A félkarú László László házikója árván állt az akácok és nyárfák között, mintha el akarna rejtőzni a szelek s az idegen szemek elől. András a szokott helyen megtalálta a kulcsot, kinyitotta az ajtót. Áporodott szag csapta meg. A szobában hideg volt. A rendetlenségből ítélve a hídőt valamitől megijedhetett, és jobbnak látta kereket oldani. Az asztalon egy serpenyőben étel­maradék penészedett; az alumínium kanál a hosszú használattól a jobb oldalán kopott meg, te­hát a tulajdonosa balkezes volt; porcelán bögrében valamilyen folyadék sötét lett. A serpenyő mellett üres konzervdobozok, kőkeményre szikkadt kenyér­­darabok hevertek. A repedt ablaküveget rég nem tisztították. A párkányon cigarettavégek és elhasznált gyufa­szálak. Úgy látszik, a gazda szenvedélyes dohányos volt, és szeretett az ablaknál üldögélni. Az őrház­ban áporodott volt a levegő, mindent átitatott a dohányfüst. A gazda bizonyára soha nem nyitott ablakot. András megszokásból el-ellátogatott egy­kori ezredtársához, és mindig pipával a szájában találta. A félkarú László olyan erős dohányt szí­vott, hogy minduntalan elfogta a köhögés. Habár valaha egymás mellett feküdtek a lövész­árokban, magázódtak. Lászlónak ilyen furcsa volt a természete. Ha valaki tegezni próbálta, fel­csattant: „Nem őriztünk együtt disznót!” Ez a betegesen hiú, beképzelt ember egy gazdag tőzsde­spekuláns családjában született, és gyermekkorától arról ábrándozott, hogy katonatiszt lesz, vagyonos emberként vonul nyugalomba, birtokot vásárol, versenylovakat tart. Csakhogy az apja rajtavesz­tett az­ üzleti manipulációkon, és úgy menekült meg a börtöntől, hogy golyót eresztett a fejébe. A család elszegényedett. Nem volt miből taníttatni a fiút. Kitört az első világháború. Lászlót elvitték ka­tonának. Elvesztette a jobb karját, s kénytelen volt alább adni az igényeit. Hítler lett, élte az agg­legények magányos­ életét. Lelke legmélyén azon­ban még pislákolt a remény, hogy egyszer mégis­csak sikerül meggazdagodnia! S amikor Magyar­­ország a fasiszta Németország oldalán belépett a háborúba, László egészen felélénkült. Egyik alka­lommal, amikor jól a pohár fenekére nézett, meg­vallotta Andrásnak, hogy ha nem volna ilyen idős, még nem hiányozna a fél karja, gondolkodás 22

Next