Lányok, Asszonyok, 1977 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1977-05-01 / 6. szám
Ibrahim Abdullin: / / / sAdTOEMEKi Folytatásos regény Alfija zavartan nézte a „nagilbácsikáját”. Fiatalabb volt, mint amilyennek a szoba sötét sarkában ülve látszott, aligha lehetett ötvenéves. Az arcán, főleg a szája sarkában húzódó mély ráncok azonban öregítették. Az élet igazán nem kényeztette. Villanyszerelő volt az egyik budapesti üzemben. Nehéz, kanyargós volt az életútja. Amikor kitört az első világháború, az orosz frontra küldték, hogy harcoljon a „nagy” osztrák— magyar birodalomért. Sok fiatal magyarhoz hasonlóan András hitt abban, hogy a birodalom jövőjéért küzd, bár tartott tőle, hogy hiába ígérik a tisztek neki és társainak a meggazdagodást, megint csak hajnaltól napestig kell majd robotolnia a betevő falatért. A háború csak nem akart véget érni. A katonák a nyirkos lövészárkokban senyvedtek, a lelküket pedig mardosta a kétség, hogy talán a „nagy birodalomra” nem is nekik van szükségük, hanem a tábornokoknak meg a földesuraknak. Voltak a katonák között értelmes, gondolkodó emberek. András akkor még nemigen tudta, kicsodák, de odafigyelt a szavukra, megjegyezte magának, amit mondtak. A két éve tartó értelmetlen háború, a katonák növekvő elégedetlensége megváltoztatta András véleményét a háborúról. Arra gondolt, hogy jó volna fogságba esni. Az oroszok egyik ellentámadásakor András, sok más ezredtársával együtt, fogságba esett. Megkezdődött életének új szakasza. A „kegyetlen és vad” oroszok kezébe került, akikről kiderült, hogy éppen olyan emberek, mint ő. A többi magyarral együtt Andrást a messzi, hideg Uraiba vitték, ahol — ezt egy egyetemistából lett katona mesélte — él egy nép, a baskír, amely valaha, nagyon régen, szomszédja volt a nomád magyarságnak. Néhány hónap múltán Oroszországban megdöntötték a cárt, tizenhét őszén pedig a katonák és a munkások a saját kezükbe vették a hatalmat. Addigra András már sok mindent értett, és ha nem is egészen, de félig már „vörös” lett. Habozás nélkül a Nagy Októberi Forradalom mellé állt, önként vállalta érte a harcot a fehérgárdistákkal és az intervenciósokkal szemben. Amikor pedig egy meleg tavaszi napon, 1919. március 21-én otthon kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot, Gábor András és barátai hazaindultak. Hosszú utat tettek meg az Uraitól a Dunáig. A reakció erői azonban elfojtották Magyarországon a forradalmat. 1919. augusztus 1. gyászos napként maradt meg a magyar dolgozók emlékezetében. András még visszatérhetett volna Szovjet-Oroszországba, amelyet lenini vagy Vörös Oroszországnak nevezett. Nőtlen volt, se felesége, se gyermeke, ámde Kun Béla egyik barátja lebeszélte a visszatérésről: „Ilyen emberekre, mint te András, szüksége van Magyarországnak. Győzni fogunk!” Gábor András nem volt tagja semmilyen pártnak, de lélekben azokkal tartott, akik az illegalitás nehéz körülményei között a hozzá hasonló szegények boldogságáért küzdöttek. És amikor szükség volt az ő segítségére, habozás nélkül, bátran vállalta a veszélyt, hogy részt vegyen ebben az igazságos harcban. Aztán megint nehéz idők jöttek. Az úgynevezett ezeréves hazáért folyó háborúban elvesztette két fiát. A felesége nem tudta elviselni a súlyos csapást, megszakadt a szíve. Amikor a szovjet csapatok megközelítették Budapestet, András utat talált az egyik illegális kommunista szervezethez, hajlandó volt teljesíteni a párt bármilyen feladatát. Minthogy tudott oroszul, azt a megbízást kapta, hogy próbálja meg felvenni a kapcsolatot a Szovjet Hadsereg valamelyik egységének parancsnokságával. Tősgyökeres budapesti lakos lévén ismerte a főváros környékét, és átjárt a fronton. Igaz, két alkalommal majdnem elfogták az SS-ek, de megúszta. És most itt ült Alfijával szemközt. Késő éjszakáig tanította Alfiját a legszükségesebb magyar szavakra. A leány könnyen megjegyezte őket. Előbb csukott szemmel hallgatta az idegen nyelv zenéjét, majd András bácsi szájmozgását figyelve próbálta kimondani: „Szervusz”, „Jó napot kívánok . . .” András el volt ragadtatva tanítványától. — Tetszik a nyelvük — mondta Alfija —, szívesen megtanulnám . . . — Jól van, Zsuzsa —• András bácsi az új nevet használta, hogy a lány hozzászokjon —, ha végzünk a fasisztákkal, megtanítalak magyarul, hogy eredetiben olvasd a mi Petőfi Sándorunkat. .. — Kálmán Imréről hallottam. Hozzánk, Ufába vendégszereplésre érkezett egy operettszínház, és a , ,Csárdáskirálynő’ ’-t játszotta. — Hát Liszt Ferencről hallottál-e? — András mintha megfeledkezett volna a kötelességéről. Szerette volna kiönteni a lelkét, beszélni Magyarország kiváló fiairól, nehogy a lány rossz véleménnyel legyen a magyar népről, mert hiszen Magyarország maradt Hitler utolsó szövetségese. — Nem, Zsuzsa, a magyar nép nem azonos a nyilasokkal. Kun Béláról hallottál? Nagy forradalmár. Hát Zalka Mátéról? — Zalka Mátéról tudok! — kiáltott fel Alfija Zsuzsa. — Olvastam az írásait. . . Amikor másnap estefelé az őrnagy szobájába bevezettek egy barnakabátos magyar lányt, nem mindjárt ismerte fel benne Alfiját, annyira megváltozott. Igaz, a ruha kicsit nagy volt rá, mert hát igen aprócska maradt ez a lány. Fekete szövetszoknyát, kötött blúzt, otromba cipőt viselt. Ebben az öltözékben az őrnagy egészen kislánynak látta. Barátságosan a vállára tette a kezét, és megkérdezte: — Remeg a térded? — Remeg — vallotta meg sóhajtva a lány. — Tudod, hogyan vigasztalta magát egy ókori filozófus? Nem kell félni a haláltól. Amíg vagyok, ő nincs, ha ő van, én nem vagyok. Nyílt az ajtó, belépett Arduvanov százados. Üdvözölte az őrnagyot meg Gábor Andrást, s elképedve meredt Alfijára. Az őrnagy és András felnevetett. — Nos, barátaim, indulás előtt üljünk le — mondta az őrnagy. Nyílt az ajtó, az őrnagyot és Andrást valahova hívatták. — No lám, hát ilyen voltál, mielőtt katona lettél — mondta a százados leplezetlen elragadtatással. És ő még azt hitte, hogy Alfijának nagyon jól áll az egyenruha. Nem, a katonaruha mégsem nőknek való! Alfija megérezte, hogy tetszik Arduvanovnak, és kacéran megkérdezte: — Milyen voltam? A százados kitért a válasz elől. Hirtelen elkomorodva így szólt: — Én nem engednélek ilyen feladatra, Alfija. — Miért? Úgy hiszi, hogy nem birkózom meg vele? — kérdezte a lány, és az ijedtségtől kerekre tágult a szeme. A századosnak nem maradt ideje felelni, mert visszatért a szobába az őrnagy és András. Alfija csak hónapok múlva, amikor kórházban fekve sorra vette minden rövid találkozásukat, csak akkor értette meg, hogy ez volt a százados első szerelmi vallomása. Ekkor azonban még minden gondolatát a megoldandó feladat kötötte le. . . . Hárman kísérték el őket az első vonalig: Viktor Vanyusin, Bajszajetov és a százados. Búcsúzáskor Arduvanov kezet nyújtott Alfijának, s így szólt: ,,Minden rendben lesz!” Majd hozzátette: „Isten áldjon!” És ha most látjuk egymást utoljára? Ez a gondolat villant Alfija agyába, s összeszorult a szíve. Szerette volna megölelni, de a százados már hosszú léptekkel távolodott. Bajszajetov ottmaradt, hogy megvárja Viktort, aki még egy darabon elkísérte őket. Ez alkalommal az erdősávig vezető út nyugodtabb volt. Ki tudja, miért, de rakéták igen ritkán röppentek fel, és a németek se sűrűn bátorították magukat lövésekkel. Az aknamezőn szerencsésen átkelve elérték az erdősávot. „Hátha Budapestig sikerül eljutnunk bonyodalmak nélkül” — gondolta Alfija. András elbúcsúzott Vanyusintól, és előre indult. Alfija kezet nyújtva Viktornak tréfásan így szólt:—Úgy öt nap múlva fúvószenekarral várjatok. Viktor nem válaszolt. Némán megszorította a kezét, mintha véletlenül történne, megérintette a bal csuklóját, majd lecsatolta a saját karóráját. — Fogd. Felderítésen nem lehet meg az ember óra nélkül. Ez svájci óra, világító számlapos. — Köszönöm — suttogta Alfija. A félkarú László László házikója árván állt az akácok és nyárfák között, mintha el akarna rejtőzni a szelek s az idegen szemek elől. András a szokott helyen megtalálta a kulcsot, kinyitotta az ajtót. Áporodott szag csapta meg. A szobában hideg volt. A rendetlenségből ítélve a hídőt valamitől megijedhetett, és jobbnak látta kereket oldani. Az asztalon egy serpenyőben ételmaradék penészedett; az alumínium kanál a hosszú használattól a jobb oldalán kopott meg, tehát a tulajdonosa balkezes volt; porcelán bögrében valamilyen folyadék sötét lett. A serpenyő mellett üres konzervdobozok, kőkeményre szikkadt kenyérdarabok hevertek. A repedt ablaküveget rég nem tisztították. A párkányon cigarettavégek és elhasznált gyufaszálak. Úgy látszik, a gazda szenvedélyes dohányos volt, és szeretett az ablaknál üldögélni. Az őrházban áporodott volt a levegő, mindent átitatott a dohányfüst. A gazda bizonyára soha nem nyitott ablakot. András megszokásból el-ellátogatott egykori ezredtársához, és mindig pipával a szájában találta. A félkarú László olyan erős dohányt szívott, hogy minduntalan elfogta a köhögés. Habár valaha egymás mellett feküdtek a lövészárokban, magázódtak. Lászlónak ilyen furcsa volt a természete. Ha valaki tegezni próbálta, felcsattant: „Nem őriztünk együtt disznót!” Ez a betegesen hiú, beképzelt ember egy gazdag tőzsdespekuláns családjában született, és gyermekkorától arról ábrándozott, hogy katonatiszt lesz, vagyonos emberként vonul nyugalomba, birtokot vásárol, versenylovakat tart. Csakhogy az apja rajtavesztett az üzleti manipulációkon, és úgy menekült meg a börtöntől, hogy golyót eresztett a fejébe. A család elszegényedett. Nem volt miből taníttatni a fiút. Kitört az első világháború. Lászlót elvitték katonának. Elvesztette a jobb karját, s kénytelen volt alább adni az igényeit. Hítler lett, élte az agglegények magányos életét. Lelke legmélyén azonban még pislákolt a remény, hogy egyszer mégiscsak sikerül meggazdagodnia! S amikor Magyarország a fasiszta Németország oldalán belépett a háborúba, László egészen felélénkült. Egyik alkalommal, amikor jól a pohár fenekére nézett, megvallotta Andrásnak, hogy ha nem volna ilyen idős, még nem hiányozna a fél karja, gondolkodás 22