Lányok Lapja, 1885 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1885-11-08 / 21. szám

LÁNYOK LAPJA CSALÁDI KÖR. — Szirmay Lajos. — Ül a nagymamácska Yén karosszékében, Hetvenedik évét töltötte be épen. Dér hullt fürteire, Barázdák arczára, Csak szemében ragyog Régi ifjúsága. Szép fiatal asszony, Jár-kél szerteszéjjel, Dolgozva, rendezve Ügyes két kezével. Csak néha tekint föl, Szerető anyjára : Nem kell-e valami ? Nincs-e kivánsága ? A puha szőnyegen, Kicsi baba játszik Majd a nagymamához Majd meg visszamászik. Tarka fababáját Százszor ölbe kapja, Nincs oly szörnyű vagyon, Amért odaadja. Ki e három lénynek A legboldogabbja? Az-e, ki a létet Maga mögött hagyta? Az-e, aki él már ? Vagy aki kezd élni ? Az a kis fababa El tudná mesélni ! AZ ÍRNOK családja. — Német eredeti után irta : Tóth Pál. — ITAi Kata a zöldséges kertben ült a ház megett és egy vakond hullá­jának maradványát nézte merő sze­mekkel, melyet az úgynevezett sir­ásó bogarak tegnap óta temettek már. A leányka épen nem látszik megelége­dettnek, pedig ma születésnapja volt : tizenötödik évét töltötte be. De sem virág, sem kalács nem ékesítette a reggelinél az asztalt, mint a­hogy a családban máskor szokás volt. Mintegy ös­­­szebeszélve senki sem üdvözölte őt, még Sán­dor testvére sem. Ez természetesen fájt Kata­linnak s gondolkodni kezdett, mi hibát követhe­tett el? Nem akarta megvallani, hogy mióta az iskolát elhagyta, tehát az utolsó virágvasárnapja óta, midőn konfirmáltatott, nem viselte magát úgy, hogy örömet szerzett volna. Rendetlen a háztartás dolgaiban, szétszórt lelki állapotában, senkinek örömére nem volt a családban, úgy, amint azt a konfirmáczió után már meg lehet várni. Katalin nem tudta megtalálni azt az át­menetet az iskolából a családi gyakorlati életbe, melyet Isten rendelt a leányoknak. Természete­sen az élet nehezebb volt reá nézve, de ő még nehezebbnek látta, mint valóban az volt, mivel a hibát, mely neki oly sok kedvetlenséget oko­zott,­­ nem önmagában kereste. Édes­anyám, gondolá, óh édes anyám mindég oly elégedetlen velem. Ebben volt valami igaz, mert a piron­­gatásból kijutott neki bőven. Érdemli-e, nem érdemli-e, nem tudott a kérdésre felelni. «Oda szép tanulási idő!» sóhajtott. Ekkor a házkapu csengetyűje megszólalt, lélekzet nélkül figyelt s pár lépésnyire a ház felé futott. Nem a le­vélhordó volt, tehát nincs levél Flórától. Csalatkozva ült le ismét a kis gyeptőzikre. 41

Next