Lányok Lapja, 1886 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1886-09-12 / 17. szám

A­Z ARANY ALMA K. Tündérmese. Közli: Fligl József. nap viaskodtam az erdőben vada­kkal, kik minden áron el akartak ni. Mikor szabadságom órája köze­ledett, siettem ide vissza, de a vadászok foly­ton üldöztek és sűrűn röpitgették utánam a nyilakat és dárdákat. Végre eljutottam a kas­tély határába, hová ember be nem léphet és teljes bátorságban hittem magamat, tehát le­vetettem az utálatos szörnyetegbőrt. És ekkor ért egy éles nyil, melyet valamelyik vadász még mint fenevadra lőtt reám. Összerogytam és itt hevertem a bokor alatt, talán meg is haltam volna, ha föl nem keresel és meg nem mentsz. Bágyadtan dőlt hátra, mert bár a seb szerencsére nem volt veszélyes, a nagy vérvesz­teség elgyöngité a királyfit. — Jöjj a szobába, — szólt a király leány könyezve. — Ott majd kényelmesen fekh­etel. —• Ah, hiába mennék oda, nem sokára is­mét fel kell öltenem a szörnyeteg alakját. Ha egy-két napig pihenhetnék, sebem meggyó­gyulna , de a szörnyű átok nem enged nyugal­mat, egy óra múlva újra kell kezdenem kó­borlásaimat. — Akkor hát legalább ez egy órán át próbált aludni, az megerősít. A szegény királyfi csakugyan elszenderült és a jó leányka lábujjhegyen távozott, hogy ne zavarja. Nem messzire, a bokor tövében, hol a királyfi összerogyott, megpillantotta a szörnyeteg­ bőrt. — Oh utálatos szörnyalak! — kiáltá a királyleány nemes haraggal, meddig fogod még gyötörni azt a derék ifjút? Ha tehetném, rög­tön hamuvá égetnélek! És felindulásában az egyik arany almát, mel­lyel épen játszott, hevesen a szörnyeteg­bőrre dobta. Az alma visszapattant és a király­leány ügyesen elkapta, de annál inkább meg­rémült attól, a mi azután történt. Azon a helyen, a­hol az alma a bőrt érintő, sziporkázó tűz támadt, mely hihetetlen gyorsasággal ter­jedt és egy szempillantás alatt az egész ször­­f nyereg­bőr iszonyatos ropogás, szikrázás közt elégett. Csak egy maroknyi hamu maradt a helyén. A következő perczben ott termett mellette a királyfi és félig haraggal, félig szomorúan mondá: Oh királyleány, mit tettél ! Nem tudtad türelmesen megvárni szabadulásunkat, pedig már nem volt messze ! Hét hét múlva letelt volna rólam a varázslat és akkor magammal vittelek volna, hogy királyné légy országom­ban. De most már soha, soha nem látjuk többé egymást!­­— Oh bocsáss meg, nem tudtam, hogy ily veszedelmet okozok, — felesé a királykisasszony (Folytatása és vége.) 9

Next