Látó, 1991 (2. évfolyam)
1991 / 3. szám - KÁLI ISTVÁN: Jobbkéz-szabály (Regény; II. rész)
— A maga érdekében remélem, hogy így igaz. — Hangja bánatos, homlokát egyszerre ezernyi ránc borítja el, arcának törésvonalai elmélyülnek. Szomorú, szép szemekkel nézi Porkolábot. — Elmehetek? (Te szomorúan szép, mint egy öreg vezérhím post coitum!) — Egyelőre ennyit. — Biccentve fogadja a köszönést. A buszon még foglalkoztatja a kimlert szomorú játék, de a gyár felülkerekedik tudatában, és taszítani kezdi. A mellének feszül, úgy taszítja, de a busz viszi, motorja legyőzi a taszítóerőt. Leszáll, bízik a saját erejében, a kapuig ki is bírja, akkor feladná, világgá menne,de eszébe jutnak a videokések. Saját szégyene elől az irodába menekül. Loga csak reflexből kapja az ajtóra a tekintetét. Ügyfél ül előtte, az fontosabb. Meg lehet könnyebbülni, a magyarázkodás elodázható. Féloldalt fordul az asztalának, kibámul az ablakon, a felhők nyáriasan szürkék, vagy csak egyszerűen szürkék, így, félúton, két nyár között ki emlékezhetne pontosan, milyenek voltak, ki sejthetné, milyenek lesznek, titokzatos a február nyárias szürkesége. A saját nevetését hallja, elkomorodik. Nem azért, mert elkapja Loga rosszalló tekintetét, aggasztja a saját kiegyensúlyozatlansága. Már az apró és jelentéktelen emlékek is hirtelen hangulatváltozást okozhatnak. Elsötétíti a termet, lehunyt szemhéja mögött pereg a kép. Beszerzőinas, szendvicsfiú, mellén-hátán tábla. Egyiken a Porkoláb János útravalója, másikon a Darabánc. Elöl, napról napra bizonyítani kell, a szívességet meg kell szolgálni. Hátul: a világ csak látszatra bonyolult, a valóságban minden a lényegre egyszerűsíthető. Két szép katonamondás, érződött, hogy más-más törzsnél szolgáltak. És el kellett indulni az első hosszú beszerző körútra, szembe kellett fordulni a dolgokkal, vagy hátat kellett fordítani nekik. Kopogtatott, köszönt, mondta, amit kell. Ha már századszor is nemet intettek, a mélyben fortyogó hála akkor is vitte tovább. Ha derengett a remény, vállalta a kifutófiú szerepét, tízóraiért szaladt az ügyét intéző tisztviselőnek, ha nem kapta vissza a ráköltött pénzt, nem is kérte, így, vagy úgy, de csinálta, küzdött, nem lankadt, és a végén nem merte bevallani, hogy büszke magára, amiért egy hét alatt olyasmiket is beszerzett, amit Darabán a kudarcokhoz szoktatás végett puszta heccből bízott rá. Utolsó két nap a borosta is segítette, friss gyásza jelének tekintették (lám-lám, a sajnálat önzetlenségre sarkall), hagyta, hogy mindenki azt higgyen, ami jól esik, csak a kocsi raktere teljen. Furgonnal vándoroltak, öreg szaki vezette, régi a szakmában, Darabánnak eszébe jutott, hadd ajnározgassa a dedóst, ha majd rogyadozik a térde, s a megtiport lelkéből könny pereg. Kutyául érezhette magát, hogy másra készítették fel, mint amit látott. Nem is érthette, mi hajszolja bele Porkolábot a