Látó, 2004 (15. évfolyam)
2004 / 2. szám - BOGDÁN LÁSZLÓ: Hutera Béla utolsó utazása (Regényrészlet)
haragvó arccal, mint egy bosszúálló indián törzsfőnök - vallotta meg a kihallgatás során az ezredes, akit kora, tapasztalata, tekintélye miatt többször is kihallgattak a Peck eltűnését vizsgáló hatóságok, azután, mint akinek váratlanul eszébe jut valami, megfordult, és gyors, sietős léptekkel távolodott a kocsitól, a mezőn, már-már futott, mintha fontos lett volna, hogy valahová időben érjen oda, vagy mintha számunkra láthatatlan személyek üldöznék. Felesége és gyermekei is akkor tértek magukhoz a döbbenetből, amit a példás férj és családapa váratlan eltűnése okozott, és sírós hangon kezdték szólongatni. - Nem volt világos, hallja-e szerettei hangját - vallotta Malone ezredes sápadtan -, mindenesetre tény, hogy nem fordult meg, tovább rohant a mezőn, és egyszerre csak eltűnt a szemük elől. Megdermedtünk, a fiú és a kislány azonnal zokogni kezdtek, az asszony is elfehéredett. Akkor vettem én át az irányítást, megnyugtattam őket, szóltam a kocsisnak, hogy a nagyságos asszonyt itassa meg vízzel, s igyekeztem megnyugtatni a gyerekeket. Kiszálltam a kocsiból, és megindultam szerencsétlenül járt barátom után. Bevallom, akkor még azt reméltem, s visszaszólva a rémült asszonyt is azzal nyugtattam meg, hogy a jó August minden bizonnyal félrelépett, s nagy valószínűség szerint valamilyen alattomosan tátongó gödörbe zuhant a szemünk elől. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban eltűnése helyén teljesen egyenletes volt a föld, közönyösen görögtek az ördögszekerek, és a bogáncskórók megremegtek a feltámadó szélben. Ő azonban nem volt sehol. Eltűnt, mintha eloszlott volna a tiszta levegőben, vagy a föld nyelte volna el, bár, ismétlem, egyenletes volt a talaj, titokzatos mélyedéseknek, lyukaknak, gödröknek nem volt semmi nyoma. Akkor ijedtem meg, és fellármázva a szomszédokat, órákig kerestük a környéken August Pecket, ezt a köztiszteletben álló, derék úriembert, de nem találtuk sehol, noha másnap a megrendült seriff, akit személyes jó barátság fűzött az eltűnt bíróhoz, utasította az embereit, ásnának le mélyen a földbe, August Peck eltűnéseinek feltételezett helyén, de ők sem találtak semmit. Minden jel szerint csakis a levegőben enyészhetett el, a túlvilági hatalmak ragadhatták magukkal szegény jó bírónkat! De ennél is nyugtalanítóbb, Bélám, az eltűnt katonák esete. 1915. augusztus 28-án reggel a baljós Gallipoli félszigeten, az angolok és törökök között kibontakozó esztelen és véres csatában, a norfolki ezred, őfelsége seregének egyik vakító gyémántja, azt a félreérthetetlen parancsot kapta, hogy támadják meg haladéktalanul a 60. magaslaton magukat beásó törököket. A történeti hűség kedvéért ide még annyit: a parancs eleve esztelennek tűnt. A magaslaton magukat beásók olyannyira előnyös helyzetben voltak, hogy megtámadásuk badarságnak tűnt, hiszen tűz alatt tarthatták a különben is meredek hegyoldalt. Aki kiadta a parancsot (mert nem derült ki a vizsgálatok során még az sem, hogy kiadták-e, hogy volt-e egyáltalán parancs), minden jel szerint, önhittségében, sértett gőgjében vágóhídra küldötte a királyság egyik