Látóhatár, 1955 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1955-11-01 / 6. szám
lőség roppant síkságáról még jobban látható a nagysága, mint halála idején, harminc esztendővel ezelőtt, a fölfedezéskor. Ma már nincs a világon arisztokrata osztály. Még Angliában is, ahol játéknak megmaradtak az ódon címek s itt-ott nagy vagyonok bujkálnak az örökösödési adók elől, legfeljebb felső középosztályról lehet beszélni. Proust főurak és bankárok, mágnások, milliomosok és művészek közt forgott s noha parasztjaiban ismerte a „másik" Franciaországot is (a proletár felét nem), nagyurakról írt, a születési és pénzarisztokrácián keresztül ábrázolta a világot, abból a nem egészen alaptalan morális föltevésből és ókori életszabályból kiindulva—márpedig az ókori bölcsesség sohasem érzelgős, — hogy a hatalom birtokában, magas polcon a szegények, megalázottak és forradalmárok többnyire úgy viselkednének, mint a lebukó „történelmi osztályok" s minden eljátszott királydrámában ott lappang egy visszafojtott s el nem játszható parasztdráma vagy proletárdráma is. Az emberi tulajdonságok, főleg rossz tulajdonságok s a szenvedélyek, főleg rossz szenvedélyek szabadabban tenyésznek, jobban kiélhetők, tehát jobban megfigyelhetők a gondtalanok és hatalmasok közt vagy olyanoknál, akik — mint Thomas Mann legtöbb alakja — a művészet varázsvesszejétől elvesztik a kicsinyes napi gondok bilincseit. Bátorításért, lelki edzésért, erkölcsi ösztönzésért másokhoz kell folyamodni, Stendhalhoz, Manzonihoz, Tolsztojhoz, a maiak közül például Orwell, Malraux, Saint Exupéry írásaihoz s nem a semleges Prousthoz, aki végül is fogva maradt az érzékenysége köré font emlékhálóban. Cellát és bárkát emleget magáról beszélve, barátcellát és Noé bárkáját, de abban a képletes bárkában nem új Noé ült, a cellának nem szerzetes volt a lakója, hanem egy szívós, beteg pók, amely a külső világ emlékképei s a virrasztó önelemzés közt ide-oda futkosva óriási hálózatot szőtt, védekezésül a hiábavalóság gyötrő kínjai ellen. Módszere is olyan, mint a póké: új és új szálakkal, keresztkötésekkel, szabadon lebegő részekkel végül megalkotta zárt és geometrikus remekművét, amelyről olvasás közben sokáig azt hiszi az ember, hogy felelőtlen elkalandozásokból, folytonos kitérésekből áll. Proust a betegszobának és érzékenységének volt a kettős foglya s úgy is kell hozzá fordulni, mint a betegség és érzékenység örök rabjához, de a régi s nálunk bölcsebb, mert vallásosabb emberek jól tudták, hogy sokfajta titokhoz csak a betegek értenek igazán, mert nekik is van rendeltetésük, nemcsak az egészségeseknek. „Az idegbetegek szánnivaló, nagyszerű családja a föld sója", írta Proust. „Ők, éppen ők alapították a nagy vallásokat s alkották a remekműveket. Sose fogja belátni a világ, mit köszönhet nekik, azt pedig különösen nem, hogy mennyire megszenvedtek ezért az adományért.. . Kegyelem van a betegségben, amely a halálon túli valósághoz segít bennünket." Ő az a halálon túli valóság, amelyet a vallásos emberrel ellentétben Proust e földön akart elérni, valahol az öntudat küszöbe alatt, a suhanó pillanatok mögött, a szétfolyó emberi személy újjáalkotásával változatlan személyiséggé, olyan emlékezővé, akiben egyszerre benne él minden volt pillanata s mégis egy