Látóhatár, 1955 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1955-11-01 / 6. szám
az „igazi élet“ boldogító érzését az idő káprázata mögött. De ahogy múlnak az évek, évtizedek, egyre jobban kitágul a kör egyéni emlékei közül, egyre jobban érezzük, amit alig sejtettünk a regény megjelenésekor, hogy mélyfúrásai a személyes múltban egyúttal valami mást is feltártak nem neki, hanem az utódoknak. Feltárták a cilinderek, fogatok, párbajok s az orosz-francia államkölcsön idejét. Feltárták az életúnt csömörök és naiv várakozások, a műpártoló vagyonok és forradalmi remények korát. Van a francia nemzet életében három fejezet, amely örökre megmarad talán még a nemzet elmúlása után is, három régészeti csoda, mint a festett etruszk sírkamrák vagy egy érintetlen egyiptomi királysír. XIV. Lajos uralma a versaillesi udvarban, amelyet sűrűn benőttek Saint Simon herceg emlékiratainak kacskaringós, hanyag, gonosz körmondatai, a polgári vagyonosodás kora Napóleon után Balsac roppant leltárában s a huszadik század fordulója, Justh Zsigmond és Ambrus Zoltán Párisa, a Dreyfus pör körül meg hasonló francia társadalom, amelyet apróra behálóznak Proust körmönfont, indázó mondatai. S abban a pörben már ott fenyegettek századunk nagy lelki válaszútjai, így kerül be Proust akaratán kívül a történetírás pártatlan mesterei közé. Utódai más útra tértek vagy kényszerültek, a történelmi helyzet szolgái lettek, hol önként, hol muszájból, vagy ördögökkel ördögöt űznek, mint a hisztérikus boszorkányégetések félelmes szellemi örököse, Sartre. 3. Régi, bevált mondás, hogy halála után a művész egy időre leszáll a fél-feledés és lekicsinylés purgatóriumába. Hozzátartozik a világ rendjéhez, hogy a középszernek legyen egy kis önbiztató elégtétele, üdítő kis öröme a nyomasztó lángelmével szemben, aki lám szintén csak ember volt, nyomorult halandó. Némelyikük sokáig vesztegel e földi tisztítótűzben. Proust öreg pártfogója, Anatole France például máig se került ki s ott bolyonganak még fiatalabb kortársai, a rokon szándékú James Joyce és Virginia Woolf is. Hozzá is türelmetlenek voltunk a harmincas években. A láz lelohadt, sokkal kevesebbet olvastuk, politika és irodalom zajos vémászát ültük akkor. De Proust ma már valóságos vigasz a diadalmas világegyenlőséggel szemben, szellemi bájital olyan korban, amikor a politikának csak seprője maradt az irodalomban s az életforma San Franciscotól Irkuckig végképp és visszavonavonhatatlanul demokratizálódik. Az ő témája a gyerekkor, muzsika, művészet, szerelem (pontosabban elfajult formája, a féltékenység), az álom, a társaság (nem a társadalom), a francia múlt, az idő átváltozása bennünk s emlékeink különös élete a tudatalatti félhomályban. S a politika? Maró komédiába átírva a Dreyfus pör. Figurái közt sok a gazdag, tétlen és romlott ember, a legtöbben azok! Mindezt kegyetlenül a rovására írtuk a berlini Reichstag palota felgyújtása és Lengyelország lerohanása közt. De a tisztítótűz csak rövid közjáték volt, a modern puritanizmus bosszúja. Proust megött alakkal került ki belőle s a tömegegyen-