Látóhatár, 1967. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)

1967-09-01 / 9-10. szám

kerül gyepre, majd a derékszíj, meg a pisztolytáskával együtt. Aztán a zubbony következik. Nya­kán két arany csillag, főhadnagyi rangjelzés. A kibontott zölding sem marad soká. Most leülve a tiszt, csizma, a bilgeri következik. Közben harap a törpeharcsa, majd csuka jön rá s azt már ki kell emelni a vízből. - Szóval, hogy bolond vagyok? - Más nőket hajkurászna helyedben, te meg a kukacot szúrod a horogra. Egyáltalán, hogy állsz a nőkkel, pajti? Mernél erről nyilatkozni illetékes helyen? - Finoman? - Finoman. - Én csak akkor tudok szeretni, ha szerelmes vagyok. Tudom, tudom, ez olyan prófétikus. - Senki nem állította. Sem azt, hogy prófétikus, sem azt, hogy valaki próféta, vagy efféle volna, csupán azért, mert.. . Tehát pusztán azért, mivel ilyen igényes, vagy finnyás vagy a nők iránt.. . Úgy bizony, azaz így bizony Jánosom! - A világ nagy prófétái, bölcselői s egyéb vallásalapítói sokat időztek magukban, s ha tehet­ték, beszélgettek­­ kétszemközt. - Na ne tessék mondani! Háború kellős közepén, beosztott csapattisztként? Maga tréfál főhad­nagy úr! Maga engem palira akar venni! A víz csendes, fürdésre ingerlő. Most a csizmára kerül sor, újra és újra, mert a fűzővel rengeteg baj van. A csizma után zokni és talpallós csizmanadrág marad s amint azt is letolja a lábszárról, a két türelmes kéz­­ marad a hosszú gatya, bokában pertlivel, csokorra kötve. Aztán zsupsz, bele a vízbe. Nem fejes­ ugrás volt. Csak belecsobbanás. A fej? Erős szemöldök, mélázó szem, cserzett barna arcbőr. Bajusz semmi. A hajban baloldalt választék. A homlokon is választék, ameddig a sapka tart, fehér a bőr, lentebb az arccal megegyezően barna.­ ­ A faluban az a szenzáció, hogy négy tábori csendőr kísér két megbilincselt kezű katonát. A helybéliek mindjárt sajnálni kezdik őket - s ez jellemző - még mielőtt tudnák, mi a vétkük, máris sokallják a büntetést, ami reájuk hárul majd. Persze csak az asszonyok. Az öregebb férfiak, akik benn találhatók, s e látvány megtekintésére előre ballagnak a kapuba, azt mondják: a katona­ságnál nem lehet kukoricázni! S a parancs, az parancs! De még ezek sem tudják, mi történt s hon­nan és hová történik a két fegyvertelen katona szállítása négy fegyveres által. Hanem a katonák, a faluban állomásozó katonák nyomban tudják, de mindjárt el is hallgatnak, amint meglátják a két bilincsbevertet s kimondták az első felismerő mondatot:­­ Hiszen ez a két zilahi bajtárs, aki megszökött, önkényes eltávozás volt a neve ennek a dolognak, amíg a hadtest parancsban főbelövést nem ígértek érte. Azóta szökés a neve s aki elköveti, azt szökevénynek mondják. A katonák, a volt bajtársak tudják, mi a sorsa annak, akit elfognak és visszahoznak az alakulat­hoz, bár ilyesmi nem történt meg valóságosan, eddig. Két csendőr elől halad, kettő hátul s középen a foglyok. A szökevény zilahi honvédek, két bárdo­­latlan képű meglepődött tartalékos. Az egyik csendőr helyet kiált olykor, a másik meg azt kérdezi, hol van a századparancsnok úr szállása. Mennek, mennek az utca során, közelednek a századparancsnok szállása felé, s a két arcon, melyen már nem tudott megmaradni az elfogatáskor kivirágzott halálfélelem, mert már harmadik napja hozzák, lökdösik, tárolják őket a bosszús, fáradt, unott, durva tábori csendőrök s hogy képükön az aggódás is szertefoszlóban volt, nemhogy a halálos félsz. Most azonban, hogy a saját parancsnokuk elé kell állniok néhány perc múlva, akitől eddig jóformán soha nem tartottak - hiszen azért is mer­tek elszökni! - most a szégyenkezés olyan izgalmat gerjeszt arcukon s minden mozgásukban, amint lépésről lépésre közelednek - még a közönyös csendőrök is észreveszik. - Berezeltünk, atyafi? - Szökni könnyebb volt, mi?

Next