Létünk, 1990 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1990-07-01 / 4-5. szám
Béla, ugyanúgy Zoltványi Irén neve sem szokott gyakran elméleti vagy történeti jellegű munkákban, hivatkozási alapul előfordulni. (Nem érdektelen megjegyezni, hogy az izmusok-beli naturalizmus-kötet irodalomjegyzékében a Bors által említett öt elméleti író közül csak Haraszti neve olvasható, az irányzattal foglalkozó írások között pedig csak Ambrusnak Zoláról írt 1913-beli cikke található, ami semmiképpen sem csökkenti Bori munkájának értékét, sőt, s ugyanakkor jól ismert felfedező hajlamára is szépen utal.) Borinak Zoltványira mint a „leghatározottabb ellenvéleményt” megszólaltatóra volt szüksége, annál is inkább, mert Zoltványi a naturalizmust a művészet anyagiasítása miatti módját, hogy „az emberből állatot alkot”, nem másutt, mint a Katolikus Szemlében tette közzé. Zoltványi valláserkölcsi szempontból támadta az irányzatot, amelytől „elvitat minden jogcímet” a szépirodalomban. Az ő véleményével kerekíti ki a könyv szerzője a naturalizmus magyar fogadtatásának körét. De Borinak az elméleti írásokra, a kritikákra nem csak a magyar véleményskála érzékeltetésére van szüksége, hanem arra is, ha Öten a naturalizmusról című fejezetet összeolvassuk a következővel, a könyv törzsanyagát képező íróportrékkal, kiderüljön, az elméleti munkákkal párhuzamosan miféle szépirodalmi művekben valósul meg a magyar naturalizmus. Nem sokkal azután, hogy megjelenik Péterfy Jókai-tanulmánya, lát napvilágot Gozsdu Elek regénye, a Köd, melyben a „naturalista nyomok már szemmel láthatóbbak”, még ha az irányzat „egy dogmatikus szemléletű próbáját” ez a regény aligha állná ki. Amikor Ambrus Zoltán írja Zola a Hölgyek öröme című regényéről kritikáját. 1884-ben, jelenik meg Bródy első regénye, az emblematikus című Nyomor, melyben az olvasók megismerhették a „nagyváros mélyéletét”, s amelynek bevezetője a „magyar naturalizmus első kiáltványa is egyúttal”, és amelyben Bródy naturalizmusát „az elbeszélések belvilágában lehet elsősorban felfedezni: abban, hogy a várost szépirodalmilag meghódította, ahogyan a magyar városi társadalom rétegeződését bemutatta, ahogyan emberi sorsrajzait elkészítette, ahogyan a kor életszemléletét megfogalmazta, s ahogyan mindezt elbeszélte”. Amikor Haraszti naturalizmus-könyve az olvasók elé kerül, 1886-ban, akkor jön ki Bródy második regénye, a Don Quixote kisaszszony, melyben a szerző nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a pesti „életvásár” bemutatására, arra a magyar kapitalizmusrajzra, amely „méltán áll a magyar naturalista regényirodalom kezdetén is!” Abban az évben, amikor Lázár Béla kis könyve a naturalizmusról - címet, akárcsak a Magyar Irodalmi Lexikon, Bori sem közli; megtörténhet azonban, hogy a harmadik, a zárókötet jegyzetanyagában majd rábukkanunk, csakhogy egy ilyen jellegű könyvnél a bibliográfiai adatokat nem néhány évvel később szokta az ember megnézni, hanem frissiben, olvasáskor!, 1890-ben megjelent, már ismert Bródy novelláskötete, az Emberek, amely kapcsán arra hívja fel figyelmünket Bori Imre, hogy a naturalizmusban nem csak a tárgy, hanem a novellaforma terén is fontos újításokra került sor. Amikor viszont Zoltványi dörgedelmei napvilágot látnak, akkor a naturalizmus ellen már valóban semmit sem tehettek ellenzői, már Bródytól megjelent a Színészvér (1891), Petelei Istvántól novellái és A fülemüle című regénye, Justh Zsigmondtól pedig novelláskötete (Káprázatok, 1887) mellett a Paris elemei, A puszták könyve, s A kiválás genezisének három darabja, A pénz legendája, a Gányó Julcsa meg a Faizmus. És már olvasható volt Thury Zoltánnak a műfajhoz elnevezést is párosító kötete, a Tárcanovellák. A naturalizmussal foglalkozó elméleti dolgozatok után következnek az íróportrék, az életművek jellemző helyeinek a kiemelése, felmutatása, vizsgálata. Ha a világirodalom vonatkozásában azt mondjuk a naturalizmus, akkor Zola, ha