Egyetemes Magyar Encyclopaedia 2. Aka-Amerika (Pest, 1860)
A - Almos (Almus, Álmos)
érsek azonban a legnagyobb gyorsasággal sereget gyűjtött, e gyalázatot megboszálandó; de ezen sereg is legyőzetett, maga Sancho elfogatott s megöletett. Ezen szerencsés eredmények daczára Sancho, X. Alfonz második fia, Abu-Jusufot nem sokára visszatérésre kényszentő Afrikába, Marokkó fővárost meghódítá, s ezáltal 1273-ban az almohádok uralmának tökéletesen véget vetett. W. O. Aschbach „Geschichte Spaniens und Portugals zur Zeit der Herrschaft der Almoraviden und Almohadenu (3 Bde., Fkf. 1833—37.J . Dozy, „History of the Almohadesu (Leyden, 1848. Almos (Almus, Almos) vajda, a honalkotó Árpád atyja. Történetére nézve honi hagyományaink ellenmondásban vannak az egykorú Bölcs Leo görög császár, s annak fia Bíborban — szül. Konstantin tudósításaival. Amazok szerint Almus első fejedelme volt a magyar népnek; ő kötötte a nép többi vajdáival a vérszerződést még az első vándorlás előtt a lebedi sikokra; ő vezette be népét a scythiai őshazából, Döntömagyarországból, más honába; csak itt, a Kárpátok déli lejtőjén, Ungvár közelében adván át a vezérségét Árpád fiának. Az említett görög írók ellenben határozottan állítják, hogy Árpád előtt nem volt a magyar népnek közös fejedelme, s ez választatott a vándor nép által, s nem is az ősi hazában, sem nem Ungvár táján, hanem Etelközben, a Fekete-tenger északnyugati vidékén, hol a nép vándorlásában ideiglen megtelepedett, első vezérré. Nem szenved kétséget, hogy a két császári író, kik maguk majd szövetséges, majd ellenséges viszonyban álltak ez időben a magyarokkal, e tekintetben több hitelt érdemel, mint legrégibb történetírónk I. Béla király névtelen jegyzője, ki csak a XI-dik században , a vándorlás után mintegy másfél század múlva, szóbeli hagyományok, nemzeti mondák s dalok nyomán irta meg őstörténetünket. Mindazáltal e hagyományok reánk nézve több tekintetben felette nagybecsüek lévén, hol ama egy- vagy közel-korú görög írókkal ellenmondásban nincsenek, bízvást elfogadhatók Álmos és népe történetének forrásául. A népek őstörténetét általában oly sünk homály fedi, hogy kétségtelen adatokkal egy sem kezdheti meg a maga történetírását: őskora minden népnek csak a nemzeti mondák világában él. Kivételt ebben mi sem tehetünk, tenni akarnunk semmi okunk. E hagyományok szerint, a magyar nép, mielőtt vándorlásra kelt, őshazájában, túl az Etil, vagyis a Volga folyamán, hét törzsre oszlott, melyeknek nevei, —mint a görög írók feljegyezték: Megyer, Nyék, Kürt, Tarján, Jenő, Kara és Kaza. A hét törzset ugyanannyi vajda, hagyományos törvények szerint patriarchális módon kormányozta. A Megyer törzsnek a 1X-dik század első tizedeiben vajdája volt Ögyek, Magog király nemzetségéből, melyből négy századdal előtte Etele, a hatalmas kun király is származott. Ögyek 819-ben Önedőbel vajda leányát, Emesét nőül vévén fiat nemzett, kinek születését mennyei jelenés előzte meg. Emese, fiával jó reményben lévén, álmot látott. A mennyei jelenés turul vagyis karvaly alakban tűnt fel álmában sőt megtermékenyité. Majd egy patakot látott kiömleni ágyékából, messze földre elszármazót. Az álomfejtők ebből azt jósolják vala, hogy születendő magzatjától messze földön hatalmas királyok származandanak. A megszületett gyermek az ég sugallta álomtól Almusnak neveztetett. A megjósolt gyermekből testre, lélekre egyaránt kitűnő férfiú lett. Arcza barna, de szép vonású; szemei nagyot s feketék, melyekből az erő és fenség tüze villogott; termete sugár, magas; kezei izmosak; ujjai hosszuk. Lelkét, kedélyét, midőn férfiúvá érett, annyi erény és jeles tulajdonság ékesité, hogy szemlátomást az Isten kegyelme volt vele : ő kegyes, jóakaró, adakozó, vitéz, bölcs vala, bölcsebb s hatalmasabb minden más főnököknél; miért ezek az ő tanácsa, segélye nélkül semmihez sem fogtak. Egy nemes főnök leányát nőül vevén, Árpád fiát nemzé. Szerencsétlen ütközetek a számra nagy, hatalmas besenyő néppel, mely vitézségéről Kankarnak is neveztetett, ősi hazájukból 884- ben kivándorolni kényszeriték a magyar népet. Megindulának tehát Almos, Előd, Könd, Ond, Tas, Huba és Töhötöm vajdáik vezérlete alatt, és miután az Etil folyamot tömlőkön átúszták, a lebedi síkon, a Fekete-tenger északi tájain, a Don folyam vidékén telepedének le. E tartomány akkoron a nyelvekre, eredetökre nézve rokon kozároké volt, kik Etele birodalmának szétbomlása után az Alsó-Volgától a Neszter folyamig, a Caspi- és Fekete-tenger északi vidékein, a Kaukáz hegység felett s a Krímben hatalmas birodalmat alkotának. A kozárok vendégszeretőleg fogadták a rokon magyar népet földjükön s vele szövetséget kötöttek. Itt éltek eleink egy ideig, mint a kozárok hű felei, szövetséges társai minden háborúikban. A kozár khánhoz, ki a Volga torkolatának egy szigetén, ott hol ma Asztrahán város áll, székelt Etil nevű városában, legközelebb esett Előd vajda a maga nemzetségével, kinek a khán, hogy az uj társakat még szorosabban népéhez kapcsolja, egy előkelő kozár leányt adott feleségül. De az uj hazában sem volt sokáig nyugta a magyar népnek. Megtelepedésük harmadik esztendejében a kozár khán háborút indított a besenyők ellen, kik a magyarok elfoglalt székeiből,mind belőbb terjeszkedének birodalmába. Örömmel részt vettek e háborúban a magyarok is, megbeszélni vágyók harmadévi vereségüket a besenyőkön. A kozár khán e felett még az úzokkal is szövetséget kötött ellenök. Az annyi felöl megtámadt besnyők legyőzöttek. De a győzedelem újabb szerencsét