Egyetemes Magyar Encyclopaedia 12. Pachydermák-Smyrna (Budapest, 1874)
P - Petrarca Ferencz
PETRARCA FERENCZ. 104 ifjúság »magyar iskolájának« tagja, már 1838- ban verselgetett, keveset törődve tanulmányaival. Erről s egyéb vádakról értesült édes atyja levonván a fiúról kezét, ez elkeseredve Pestre gyalogolt. Egyik rokona felkarolta a tehetséges ifjút, s iskolái folytatása végett Sopronba küldötte; ő azonban egyenest a laktanyának tartva katonának állott, s előbb ugyanitt, majd Károlyvároson állomásozott. Őrállásán egykor Schiller költeményeinek olvasása közben lepte őt meg tisztje, s a verseléséről már itt ismeretessé lett s különben is betegeskedő Petőfinek, 1841-ben, elbocsáttatását eszközölte. A következett évet Pápán iskolázva, s részint Székes-Fejérvárott s másutt szinészkedésben töltötte, miglen az 1842-diki »Athenaeumban« megjelent költeményeivel feltűnvén, 1843-ban a Kisfaludi-Társaságnál német s angol fordításokkal bízatott meg, miközben számos dalkölteményei jelentek meg. Egy pár regény lefordítása után újlag szinészszé len, de egy, Debreczenben kiállott sanyarú tél után Pestre térvén, 1844. az »Életképek« mellé jutott munkatársul. Ugyanez évben Vörösmarty ajánlatára a Nemzeti kör kiadván »Petőfi Sándor versei, 1842—4. (Buda, 1844.)« czim alatt költeményeit, feltűnt jobb csillaga s nagyobb tevékenységre buzdúlva, mint Vahot Imre »Divatlapjának« segédszerkesztője, rendkívüli termékenységgel adta e lap minden számában verseit, s daczára többektől megrótt parlagiságának, a közönség kiváló kedvencze lett. 1845-ben harmadizben megkísértette még a pesti nemz.színháznál a színészi pályát, de minden siker nélkül, azért végre lemondván e szenvedélyéről, kizárólag a költészetnek élt. Sűrűn következtek most 1845-ben: »Verseinek II. kötete,« »János vitéz«, »Cyprus lombok«, és »Szerelemgyöngyei« cz. költeményei. Kísérletet ten 1846-ban »Zöld Marczi« s »Tigris és hyena« színműveivel; »A hóhér kötele« regényével; »Felhők« cz. tankölteményével, s »Uti jegyzeteivel« és »Uti leveleivel«, novelláival stb., de mindezekben, kivéve dalait, kétes szerencsével. Annál nagyobb mérveket ölte időről-időre dalköltői emelkedése, úgy hogy midőn 1847-ben »Összes költeményeit» kiadta, a »legnagyobb magyar dalnok« nevezet dicsőségének len osztatlan birtokosa. Uj korszak állott be magánéletében 1847-ben, oltárhoz vezetvén Szendrey Júliát, mely időtől fogva addigi nyugtalan életét a csendes házi boldogság és költérzésnek előbb nem ritkán nyilatkozó szilajságát nemesebb hangulat követte. Ekkor egyesült Vörösmartyval s Aranynyal Shakespeare drámai műveinek kiadására, mely vállalat az általa angol eredetiből fordított » Coriolánussal« (Pest, 1848.) csakugyan megindult. Az ez évben kitört forrongás azonban őt is magával sodorván, a tollat karddal cserélte fel, kapitány lett s az erdélyi hadak fővezérének segéde. Utoljára az 1849. jul. 31. vívott segesvári ütközet előtt látták őt, hol nyomtalanul eltűnt. —»Újabb költeményei I. II.« 1858-ban, »Vegyes munkái I—III k.« 1863-ban jelentek meg. Legújabban pedig (1874.) az »Athenaeum« czímű intézet összes költeményeit fényes illustrált kiadásban bocsátotta közre. Petőfi a legdúsabb költőiséggel megadományozott magyar lyrikus. Páratlan tündöklésű képzereje, rajzainak életvalósága, s azon kizárólagos közvetlensége, melynél fogva ő mindig csak önszive hangjait zengve s érzelmeit saját életsorsától soha el nem választva, tárgya s szerzője egyszersmind dalainak — igazolják azt. Ő, valamint hajlamai s életénél fogva, úgy költészetében is egészen a népé, ki mint műköltő ugyan sokaktól fölülmúlva, de mint népköltő senkitől utót nem érve páratlanúl ragyog. Messze alantabb áll népies elbeszéléseiben, hol terve, belalakitása s bonyolítása többnyire hiányos, jellemzése halvány. Csak az egy »János vitéze« szenved némely tekintetekben kivételt, mely őszinte bensősége s természeti szépségei által, szerkezet-egységének hiánya mellett is jótékonyan s néha megilletődésig érinti a kedélyt.« (L. Szvorényi, Magy. irod. személy. 491. s köv. 1.) N-y K-l. Petrarca Ferencz, Olaszország legnagyobb lyrikusa, Arezzoban 1304-ben jul. 20-án született. Atyja városi jegyző 1308-ban száműzetett s négy éves fiával Avignonba vonult, hol akkoron a pápák tartózkodtak. Innét családját Carpentrasba küldé, hol gyermekkorát átélte. Már a szülői háznál nagy előszeretetet tanúsított a classikusok iránt. Atyja ugyan a jogi pályára szánta s ez okból Bolognába kelle mennie, de 1326-ban atyja halála után egészen az irodalomra adta magát, s visszatért Avignonba. Itt 1327-ik év nagypéntekjén látta először Laurát, ki szivében őrjöngő szerelmet ébreszte s kit dalaiban örökre halhatatlanná ten P. 1333-év tavaszán Párisba onnét Hollandia, Németalföld s Brabant nevezetesebb városaiba utazott. Lüttichben Cicero két ismeretlen levelét fedezte föl. Első ízben innét, másodszor Rómából erélyes, de tiszteletteljes levelet intézett XII. Benedek Avignonban székelő pápához, melyben őt az ősvárosi székhelyre Rómába való visszatérésre inti. Azután beutazta Angliát és Spanyolországot. Ekkor írta legszebb dalait Laurához, latin ecologáinak legnagyobb részét, számtalan epistolákat, leveleket és »De vita solidaria libri II.« czímű művét. A római senatus s a párizsi egyetem egy időben kínálták meg babérral; P. az elsőnek ajánlatát fogadta el. A nyert babérkoszorút Rómában sz. Péter templomának ajánlá föl. A pápához intézett első levele után egyházi javadalommal adományoztatott meg, bár nem lépett egyházi pályára. 1342-ben majd Avignonban majd Vaucluseban tartózkodott s ekkor irta legjelentékenyebb művének egyikét »De contemptu mundi. Libri III.» A pápa és Colonna tábornok által diplomatiai küldetésekre használtatva Nápoly, Róma s Veronában. 1345. év után a római nép a főnemesség ellen fellázadt s Cola Rienzit tribunnak választá. Pát e felkelés magával