Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 4. Péter - Zype és függelék (Budapest, 1933)
T - Török - Törökbálint - Törökiné Kovács Hermin - Törökök
Törökök 381 érseket, hogy a Szentszék számára beszedett összes egyházi járandóságok felét a T. elleni háború céljából adja át Zsigmondnak. Ez utóbbi azonban még ugyanabban az évben az egyházi javadalmak betöltésének kérdése miatt meghasonlott Gergellyel, XXIII. Jánoshoz pártolt s így a tervezett háború is elmaradt. Egyes délvidéki főurak hősiessége nem tudott megküzdeni a hatalmas ellenséggel. Ebből a korból maradt ránk Zerin-vár urának, Zrinyi Péternek levele, melyben a T. támadásaira hivatkozva 1426-ban azt kéri többek közt V. Márton pápától, hogy a jubileumi búcsút magas hozzátartozói otthon nyerhessék el. A hatalmas II. Murád (1421—51) előretörésének ekkorHunyadi János hősi fellépése szabott határt. Hunyadi a saját honfitársai nagy részének közömbösségével szemben, jórészt csak a pápától támogatva, vívta ki diadalait s lett a hazán kívül is a kereszténység előharcosa. Az egyházi belzavarokkal (1. Bázeli zsinat) elhalmozott IV. Jenő követének, ICesarini Juliánnak szereplése nem volt ugyan szerencsés, de érdeme el nem vitatható. Utána V. Miklós pápa idején Harvajal János lelkesítette őseinket, hogy a T.-nek ellenálljanak s nem utolsósorban volt része abban, hogy a Konstantinápolyi megvívó II. Mohamednek (1451 — 81) Nándorfehérvárnál meg kellett torpannia (1456 július 22). Hunyadi és Kapisztránói sz. I János diadala (melynek emléke mai napig a III. Kálixt pápa által elrendelt déli harangszó s az augusztus 6-i, Urunk színeváltozása ünnepe) az országot több mint félszázadig megmentette a török hódoltságtól. III. Kálixt, majd főleg utóda, II. Pius azon voltak, hogy a győzelem nyomán támadt lelkesedést felhasználva, összefogásra bírják a keresztény nemzeteket a T. visszaszorítására. Ez azonban egyiküknek sem sikerült. III. Frigyes császár önzése s az egymásra féltékeny olasz államok lelkiismeretlen politikája (Velence ekkor már a T.-kel konspirált) meghiúsította a Pius által egybehívott mantuai fejedelmi kongresszust (1459) s a tetterős pápa épp akkor halt meg, midőn Anconában a saját költségén szervezett hajóhadnak személyesen készült élére állani. Közben az. egész Balkánt meghódították. Azok a remények, melyeket II. Pál pápa a törökverő Hunyadi fiának, Mátyásnak trónralépéséhez fűzött, szintén nem váltak valóra. Mátyás ugyan uralkodása elején néhány győzelmével megfélemlítette a T.-et, de 1471 óta elfordult a pápától, aki pedig abban a reményben, hogy Mátyás hatalmának gyarapítása után egész erejével a T. ellen fog fellépni, még nyugati ellenségeivel szemben is hathatósan támogatta őt. Két elődjénél is nagyobb buzgóságot fejtett ki IV. Sixtus a T. elleni háború sürgetésében. 1475 december 15-én felszólította követét, hogy Mátyást bírja rá a császárral való kibékülésre s a török háború folytatására, ami a pápának leginkább szívén fekszik. Dicséri Mátyást, mint „Krisztus igaz bajnokát, mind a cseh eretnekek, mind a hitetlen T. ellen is biztatja, hogy a nyugatiak részéről való hátbatámadás ellen meg fogja védeni. Ugyanily szellemben iparkodott a császárnál is a békét szolgálni, hogy a magyarok ereje szét ne forgácsolódjék. Franco Miklós trevisói kanonokot a spanyol királyhoz küldte s tőle sürgős anyagi segítséget kért az előnyomuló T. ellen, kik előtt Rafsa elfoglalása után nyitva volt az út Orosz-, Lengyel- és Magyarország felé, sőt hajóik már Itália partjait kémlelték. 1476 elején Sixtus mindenfelé szétküldötte ugyan a vészriadót. A császárhoz s a burgundi herceghez Lukács sebenicói püspök ment követségbe, aki saját tapasztalataival erősíthette meg a T. előkészületeinek hírét. Még Medici Lőrinchez is elküldötte segélyt kérő követét. De a kettőjük közt csakhamar bekövetkezett háború nemcsak a segély elmaradását, hanem az egész törökellenes pápai mozgalom eredménytelenségét okozta II. Mohamed ezalatt egymásután hódoltatta meg a krími tatárokat s Moldvát a lengyelektől elfoglalta. 1478-ban a francia követek békeközvetítését épp emiatt fogadta el a pápa, de csakhamar keserűen kellett csalódnia. Míg ugyanis ő, mint írja, a francia király felszólítására saját károsodásával békét kötött az olasz fejedelmekkel, hogy azután szövetségre lépjenek a T. ellen, addig Velence, Milánó és Florenc nemcsak kibékült, hanem szövetkezett is a T.-kel. Habár Mátyás király ezidőben mármár nyílt ellenségként lépett fel vele szemben, Sixtus tovább is tetemes pénzösszegeket küldött neki a T. ellen. Pedig az egykorú okiratok tanúsága szerint az anyagiak terén túlságosan igénybevett Egyházi államban már ekkor csak nagy nehézségek árán lehetett a pénzeket behajtani. Mindazáltal a nyugati céljait hajszoló Mátyás a modrusi eset óta az egy Otranto visszafoglalásán kívül (amit azonban inkább Nápoly, mint a pápa kedvéért tett meg) nem harcolt többet a T.-kel. Ennek ellenére a pápa élete végéig szüntelenül küldözgette követeit, békített, buzdított. 1481-ben a nürnbergi birodalmi gyűlésen követe által a német fejedelmeket intette, hogy ne húzzák felesleges tanácskozásokkal az időt, mikor a T. már Róduson s Otrantóban is megvetették lábukat s a német határokat fenyegetik. Szerencsére ebben az időben II. Mohamed halálával szünet állott be a T. előretörésében. Utóda, II. Bajazid (1481— 1512) gyenge uralkodó volt és sokat kellett palotaforradalmakkal küzködnie. Ezért hajlandó volt a békére őseinkkel is, amit az itáliai zavarokba újból belekeveredett Sixtus szomorúan, de megértéssel vett tudomásul. ő is, valamint utóda, VIII. Ince, Törökök