Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 4. Péter - Zype és függelék (Budapest, 1933)
T - Török - Törökbálint - Törökiné Kovács Hermin - Törökök
Török 380 isteni rendelésű eszköze s a bűnbánatnak, mindig újabb és újabb megtérésnek és istenes életnek hatalmas és intézményszerű biztosítója a katolikus Egyházban, azok számára is, akik a tökéletes bánat magaslatára nem tudnak biztosan felemelkedni. A lelki életnek jelentős lendítője az üdvös félelmen kívül a bizodalmas remény s az a felemelő tudat, hogy megbánt és meggyónt bűneink meg vannak bocsátva, s hogy ezt az Istentől erre rendelt egyházi kegyelmi törvényszék hivatalosan és tekintélyszerűen ki is jelentette. Ezért a T.nek gyakori használata a komoly vallási és erkölcsi életnek is mind fokmérője, mind pedig megőrzője és fejlesztője. — Prohászka O.: A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat. Müller L.: A penitenciatartás; Galtier: L’Église et la rémission des péchés aux premiers siécles, Paris 1932. Oe. Gy. Török, 1. Bálint, 1. Enyingi Török Bálint. — 2. T. János, szerkesztő (1809—74). A szabadságharc után, kiszabadulván fogságából, közgazdasági és politikai hírlapírói tevékenységet fejtett ki. Kiadta Széchenyi István munkáit; a magyar prímásokról közjogi történeti munkát írt. — 3. T. Kálmán, egri prépost-kanonok (*1865). Többször volt képviselő. A magyar katolikus autonómiai mozgalmakról és egyházjogi kérdésekről írt. — 4. T. Miklós, író és szerkesztő (*1875). Az Alkotmánynak, majd a Nemzeti Újságnak főmunkatársa. A forradalom után egy ideig tolnai főispán volt. önálló műve: A magyar egyházpolitikai harc története. F. F. Törökbálint, budakörnyéki nagyközség és nyaralóhely, 4434 hold határral és 3728 lakossal, melyből 2835 német. Katolikus falu, csak 45 kálvinista, 39 luteránus és 31 zsidó lakik benne. Törökné Kovács Hermin, író (*1882). A keresztény nőmozgalmak neves harcosa. A magyar társadalmi életet rajzolja nagyszámú regényében és novellájában. Jó megfigyelő, könnyed mesemondó. Törökök, ural-altáji nép, a tatár népcsalád nyugati ága, melynek egyes törzsei Turánban a VIli. századbanmohamedánokká lettek, majd a mongolok által egyre inkább nyugatra szorítva, harciasságuk révén az uralmuk alá hajtott mohamedánok vezérei s hosszú évszázadokon át a nyugati kereszténység rémei voltak. Első előretörésük alkalmával szeldsuk törzsük egész Előázsiát leigázta s a szentföldi zarándokokon elkövetett kegyetlenségeivel kihivta akeresztes hadjáratokat. Alig lett úrrá rajtuk a XII. században az egyiptomi szultán, Szaladin, a T. újabb törzsei, melyeket első szultánjukról ozmánoknak neveztek, ismét magukhoz ragadták a hegemóniát. Nemcsak a kereszteseket szorították ki ezután végleg, hanem csakhamar félelmes ellenfelei lettek a belsejében már úgyis roskatag a keletrómai birodalomnak. Mikor a XIV. század közepén V. Orbán pápa követe arra hívta fel IV. Károly császár figyelmét, hogy a fivérével való vetélkedés helyett inkább együtt küzdjenek az „arabok“ ellen, a T. már az európai partokon is, Gallipoliban megvetették lábukat. Az akkor Európában még ismeretlen állandó hadsereg (a többnyire fogoly keresztények fiaiból álló janicsár gyalogosok s a hódított területeken birtokokkal kecsegtetett lovasság, a spáhik újszerű harcmodorával olyan fölényt biztosított a vallási fanatizmus által is lelkesített T.-nek, hogy uralkodóik minden túlzás nélkül gondolhattak egész Nyugat meghódítására. Míg a keresztény fejedelmek egymás ellen hadakoztak, ismét az Egyház fejei voltak az elsők, akik a T. előretörésében a kereszténységnek új veszedelmét felismerték s idejekorán intézkedéseket tettek annak elhárítására. Ebben csak folytatniok kellett elődeiknek keresztesháborúra szólító felhívásait a hit és a művelődés ellenségeivel szemben, de ekkor már nem a támadás, hanem a mind kétségbeesettebbé váló védekezés céljából, így talán már VI. Kelemen, de valószínűbben XI. Gergely megbízta János lepantói érseket, hogy Dalmáciában, Horvátországban, Boszniában és Hercegovinában búcsút hirdessen a T. ellen hadbaszállóknak. A pápai bulla említést tesz arról, hogy a T. már Magyarországig előretörtek. Ez 1365-ben valóban megtörtént: ekkor mérték össze őseink először fegyvereiket a T. vezérével, I. Muráddal, aki Konstantinápolyra szorítván a bizánciak uralmát, Drinápolyba tette át „magas portáját". Bár Murad maga a szövetkezett balkániakkal vívott csatában a Rigómezőn elesett (1. Szerbek), utóda, I. Bajazid (1389—1403) már Havasalföldet (1. Románia) s a bolgárokat leigázta, Zsigmond seregét pedig Nikápolynál tönkreverte (1396). Ha a pártoskodásba merült Magyarország már ekkor nem lett a T. könnyű prédájává, ez csak annak volt köszönhető, hogy a T.-et közben a mongolok keletről megtámadták s így egy időre megakasztották európai hódító útjuk folytatását. A mongol sikerek nyomán a T. között támadt belviszályokat a nyugati egyházszakadással bíbelődő fejedelmek nem használták ki. Zsigmond király, aki erre elsősorban lett volna hivatva, épp akkor (1401) lázadó alattvalóinak foglya volt, majd Nápolyi László trónkövetelővel volt elfoglalva. Mire pedig otthon rendet teremtett s a törvényes pápával, VII. Incével kibékült, I. Mohamed (1403—21) is helyreállította már a T. közt az egységet. Abban az időben, mikor már 3 pápa versengett a hatalomért, sz. Péter jogos utóda, XII. Gergely pápa volt az, aki tömérdek gondja közt sem feledkezett meg a kereszténységet fenyegető végveszedelemről. 1410 július 18-án Gaetából felszólította András spalatói Törökök