Társadalmi Lexikon - Madzsar József szerk. (Budapest, 1928)
M - Magyar művészet
Magyar irodalom 437 Magyar művészet hez, Aranyhoz. A Bach-korszak alatt néhány kitűnő, rejtett célzatú hazafias költeményt írt, erősen ostorozó tendenciával. Báró Jósika Miklós (1795—1865) a magyar történeti regényirodalom tulajdonképpeni elindítója, a romantikusoknak típusa, aki főleg az angol Walter Scott hatása alatt áll. Cselekménye csigalassúsággal halad, stílusa elavult, ma már élvezhetetlen. Munkái általában a reakciót szolgálják. Báró Kemény Zsigmond (1814—1875) a kibékülés politikusa. Regényeit kitűnő kompozíció, komor történeti tárgy, nehézkes stílus jellemzik. Társadalmi regényei sok komoly értékű megfigyelést tartalmaznak, bár nem volt haladó szellemű. Fáy András (1786—1864) a szabadelvű polgárság előharcosa. Békffyhás című regénye az első magyar társ, egri regény, amelyben két generáció ütközik be. Báró Eötvös József (1813—1871) az átalak s korszakának leghaladóbb szellemű alakjai Irodalmi működésében erős kritikát gyakorott a rendi társadalom fölött. Gyuri Pál (1826—1909) elsősorban kritikus, mestere a rövid, tömör írói jellemrajzoknak. Jókai Mór a legnépszerűbb magyar regényíró, aki egymagában teremtett olvasóközönséget szárnyaló fantáziájú regényeivel. A jelen kezdeteiről a figyelmet álomvilágba terelő írók legkiválóbb magyar típusa. Madách Imre (1823—1864), a legnagyobb magyar tragédiának szerzője, az első, aki történetfilozófiai szemüveggel nézi a világtörténelmet. Az ember tragédiája című színműve a magyar elme egyik legnagyobb erőfeszítése. Mikszáth Kálmán (1849—1910) a megülepedett kor írója, akinek élesszemű, találó, ironikus szemlélete volt, de bájos humorral elanekdotázta megfigyeléseinek logikus, végső következményeit Meglátta a haldokló zsenirit, a szociális izgalmak forrásait, de hősei csak mulatságos és megható figurák. Tömörkény István (1866—1917) a szegedvidéki nép életében megátta a szociális nyomorúságot. Ámbár alakjai reálisabbak, mint Mikszáthéi, mégis stilizáltak, teásainak folytatójával, Móra Ferenccel (szül. 1879) együtt, aki nagy kultúrájú és utólérhetetlenül derűs hangú munkája az élő magyar irodalomnak, de a bajok, szenvedések okairól nem akar tudni. Gárdonyi Géza (1863—1923) ugyancsak humorrá olvasztja föl a keserűséget és idillizálja komor megfigyeléseit. Justh Zsigmond és Tolnai Lajos máig törvényszerűséget állapítanak meg és igazításra gondolnak. A legújabb kor irodalma az előtérbe helyezi a magyar társadalom legnagyobb problémáját, a középosztályt és annak legkifejezőbb költőjét, Ady Endrét. Összes versei ma is aktuáliak és politikai programot adnak. Személye körül éppen ezért tovább tart az irodalmi harc. A történelmi középosztály függeléke lett az uralkodó társadalmi rendszernek és ezzel a reakció szövetségese. A kor nagy szociális válságait érző fiatalság elsősorban vele találta magát szembe. Ady vallotta, hogy Magyarország csak mint kultúrország, mint népállam maradhat és élhet és ezzel társadalmi színvallást is tett. Jelentősége példátlanul nagy. Előtte Vajda János (1827—1897) a mély, de sötéten látó költő és Reviczky Gyula (1855— 1889) a közvetlen, őszinte hangú, de melankolikus kötő, valamint Szilágyi Géza (szül. 1875) készítették elő a talajt. Legnagyobb ellenfele Rákosi Jenő (szül. 1842), aki minden költői műfajjal megpróbálkozott, de maradandót nem alkotott. Az ő 30 milliós hazug sovinizmusa hirdetett irtó háborút a „hazafiatlan“ Ady és társai ellen. Újabban mint publicista, haladó szellemű működést fejt ki. A nacionalisták Szabolcska Mihályra (szül. 1862) esküsznek, aki a maga szűk körében is módját találta, hogy a munkásság törekvései ellen szólaljon meg. Különben költészete jelentéktelen. Kiss József már hangot adott az ébredő szociális lekiismeretnek, és lapjával, a Héttel, előkészítette a nyugatosok föllépését. Az Ady-nemzedékben Babits Mihály mellett a legértékesebb Balázs Béla, akit nem méltányolnak érdeme szerint, bár a lélek mélységeit szólaltatja meg. Gyóni Géza a fogságban írott verseivel adott bizonyságot, hogy nem az volt, akit Ady ellen kijátszottak. Kosztolányi Dezső (szül. 1885) a forradalom után rendkívül csúnyán viselkedett és uszító cikkek seregét írta a szervezett munkásság ellen. Különben egocentrikus, értékes költő, nagy formaművész. Juhász Gyula teljesen elfejlődött. Tóth Árpád módját találta, hogy nagy műgonddal készült verseiben jelét adja a haladással való együttérzésének. Nagy szerepe volt a Nyugat körül kialakult kritikus gárdának abban, hogy a legújabb törekvésű magyar írók közönségsikerhez jutottak. Lukács György, Schöpflin Aladár, Hatvany Lajos és legújabban Kárpáti Aurél segítettek tudatosítani az új irodalmi eszméket. Eükön Osvát Ernő és Ignotus állottak, ez utóbbi a szubjektív kritika megteremtője. A prózában Móricz Zsigmond, a forró és szenvedélyes hangú Szabó Dezső vezetői az új iránynak. Mellettük Szomori Dezső különös stílusával, mint modern, de túlságosan differenciált nyelvújító. Molnár Ferenc, a korán elhúnyt és a kisváros életét sok erővel rajzoló Török Gyula (1888—1918), Kaffka Margit (1880— 1918), aki nagy tehetségű írásaival szociális állásfoglalást is jelentett. Bíró Lajos, a mindig eredeti mondanivalójú Karinthy Frigyes, és a régi hagyományokat ápoló Krúdy Gyula jelentenek értéket. A magyar munkásmozgalom, fejlődése során, kitermelte azokat a költőket és írókat, akik hangot adtak a proletárság vágyakozásainak, új életszemléletének és jövendő céljainak. Ezekről a lexikonban külön életrajzokban emlékezünk meg. Magyar művészet. A magyar képzőművészeteknek mindhárom ága, az építészet, festészet és szobrászat egészen a 19. század közepéig igen fejletlen volt. A régi magyar művészetekről szólva bajos lenne megállapítani a magyar művészet nemzeti jellegét, mert ami építészet, festői vagy szobrászati tevékenység volt is Magyarországon a középkorban és az új korban, az legnagyobb részben idegen származású képzőművészek munkája volt. Az idegen hatás és az idegen szellem ilyesformán kétszeresen megakadályozta faji karakterű magyar képzőművészet megszületését: a művészeti stílusok idegen eredetűek voltak, de idegenek voltak maguk a művészek is, akik azokat a stílusokat ide behozták. Találunk ugyan itt-ott magyar neveket művészetünk történetében, azonban ezeknek a magyar művészeknek egyike se volt annyira jelentékeny, hogy munkálkodásában valami faji önállóság fejlődhetett volna ki. Ami eltérést itt-ott mégis megfigyelhetünk a nyugateurópai művészeti stílusoktól, az legföljebb abban áll, hogy a stílusformák alkalmazkodtak a magyar viszonyokhoz. Így például a kereszténység fölvétele után Magyar