Uj Idők Lexikona 21-22. Pozdorja - Szikes (Budapest, 1941)
R - Romadour - Romagna - Romagnoli Ferenc - Rómaiak
Rómaiak kezdték a félszigeten kívül eső tartományok, a provinciák szervezését; az első ezek sorában Sicilia volt (Kr. e. 241). Kr. e. 168-ban a B. Pydna mellett már Perseus macedóniai királyt is legyőzték s 146-ban Macedóniát, majd Görögországot (Achaia provincia) csatolták az immár világbirodalmat jelentő római birodalomhoz. Kr. u. 133-bam III. Attalos pergamoni király halálával örökségképpen jutottak már ázsiai területhez is, melyen Asia néven alapítottak provinciát. A birodalom egyre növekvő területe Rómát az államszervezés új feladatai elé állította (1. Római birodalom) s a területi terjeszkedéssel párhuzamosan az egykori parasztállam szigorú egyszerűségét is lassankint a műveltség finomabb formái váltották fel. Mindenekelőtt a görög hatás erősödött s ebben nagy része volt a pún háborúk nagy hadvezéreinek, a Scipióknak, akik a görög irodalom és filozófia iránt meleg érdeklődést tanúsítottak s nagyműveltségű görögök egész sorát vonták Rómába. A Stoa olyan mélyen etikus képviselői, mint pl. a Rómában ezidőtájt tanító Panaitios, a görög filozófia tanításaival isa köztársasági Rómát jellemző erkölcsi szigorúság tudatosítójává válhattak — éppen Panaitiost követi Cicero „A kötelességekről“ c. filozófiai munkájában — s a R. nemzeti öntudata a legtisztább humanizmus szellemével kapcsolódhatott egybe a pún háború görög történetírójánál, Polybiosnál, az ifjabb Scipio tanítójánál. Különben az első római történetíró, Fabius Pictor is görögül írt s egy szabadon bocsátott görög rabszolga, Livius Andronicus, az „Odysseia" fordításával vált a latin költészet megalapítójává (1. Latin irodalom). A görög befolyás minden téren érvényesült, a vallás terén pl. hovatovább annyira, hogy a görög hatástól érintetlenül alig maradt más, mint a halotti kultusz és evvel kapcsolatban az elhalt és jóságos, a családi tűzhelyet védő szellemének, a Lar familiárisnak a tisztelete. Ezáltal olyan fejlődési folyamat ért céljához, mely, kivált vallási vonatkozásban, a római köztársaság egész történetét végigkísérte. A római istennevek hovatovább szinte teljesen a görög istenalakokhoz fűződtek: Juppiter = Zeus, Juno = Hera, Neptunus = Poseidon, Minerva = Pallas Athene, Mars = Ares, Venus = Aphrodite, Diana = Artemis, Mercurius = Hermes, Vulcanus = Hephaistos, Cres = Demeter stb. Természetesen egy-egy római sajátosság így is érvényesült: pl. Juppiter capitoliumi tiszteletében az olymposi világrend legfőbb urának a világbirodalmi gondolattal való összefüggését római vallásosság hangsúlyozta és Vesta (görögül Hestia) istennő szolgálatában a R. egyik legsajátosabb vallási intézménye, a Vestaszűzek testülete állt. Mindezekből az is következik, hogy a visszahatás a görög befolyással szemben aránylag jelentéktelen volt, a hagyomány szerint maga az idősebb Cato is, ki a görögös műveltségtől az ősi erkölcsök megromlását féltette s maga mint a római nemes emberhez legméltóbb foglalkozásról, a földmívelésről írt pallérozatlan, de erőteljes egyszerűséggel, öreg napjaira megtanult görögül. Kétségtelen, hogy Róma a görög hatás befogadásával vált alkalmassá igazi történeti hivatásának a teljesítésére; a görög műveltséget éppen az. avatták európai műveltséggé. A köztársaság hanyatlásának nem itt, hanem a szociális viszonyoknak a birodalom terjeszkedésével ugyancsak összefüggő visszásságában rejlettek a csírái. A patrícius-plebejus ellentétet a Kr. e. 495-től Kr. e. 300-ig tartó küzdelmek megszüntették ugyan, de a csakhamar kifejlődő, zárt hivatalnok-arisztokráciával (nobiles) és a kevésbbé előkelő, de vagyonos s az állami monopóliumok bérletéből egyre vagyonosodó lovagi osztállyal (equestres) szemben ,a proletariátus tömegei álltak, melyek jobbára kis parasztbirtokukat feladva húzódtak Rómába, s az olcsó rabszolgamunkával nem bírva a versenyt, úgyszólván minden produktív munka nélkül maradtak. E mellett az itáliai leigázott népek, a „szövetségesek“ (socii) jogviszonyai is sokáig rendezetlenek voltak, nem is szólva a provinciákról, melyek teljesen ki voltak szolgáltatva helytartóik önkényének, nem egyszer kizsákmányoló önzésének. A nagyvárosi csőcselék társadalmilag kötetlen rétegének viszont a népgyűlések törvényhozó és tisztviselőket választó hatalma még mindig elég befolyást biztosított ahhoz, hogy a politikai élet tényezőinek és a hivatalra pályázó előkelőeknek a szavazataikat áruba bocsássák. A Hannibált legyőző Scipio Africanus Maior unokája, Tiberius Gracchus, mint tribunus plebis, hasztalan követelte már Kr. e. 183-ban az új parasztbirtok megteremtésére a latifundiumok felosztását; a senatusi párt először hivatalnoktársa megvesztegetésével próbálta törvényjavaslatát elgáncsolni, majd, miután az ellentét polgárháborúvá élesedett ki, Tiberius Gracchust párthíveivel együtt megölték. Öccse, Caius Gracchus, tíz évvel később tett hasonló kísérletet, egyúttal a „szövetségesek" polgárjogát is követelve, de a senatusi párt őt is halálba kergette. Az állami hivatalokat és a vagyont kezükben tartó optimaták és a nép emelkedésének a lehetőségeiért küzdő néppárt között immár nyílt polgárháborúvá fajult az ellenségeskedés, s gyakran megesett, hogy hatalmi érdekellentétek a szembenálló pártokat játszották ki egymás ellen, mint pl. Marius és Sulla, kik a pontusi háború fővezérségéért vetekedtek, miközben az első germán betörések, a cimberek és teutonok visszaverése következtében is népszerű Marius a néppártra támaszkodott, Sulla az optimatákra, s Marius átmeneti sikerei után Sulla Kr. e. 81-től 79-ig mind dicta-