Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-24 / 12. szám

A laktanyán kívül „Örömmel olvastam a „Lobogó”-ban, hogy a szülői értekezlet keretében választ kaphatunk a katonák életével kapcsolatos kérdé­sekre — írja a szerkesztőségünknek küldött levelében Varga János hódmezővásárhelyi olvasónk. — Én azt szeretném megtudni, hogy a fiam mikor jöhet haza látogatóba, s általában a gyerekek milyen körülmények között hagyhatják el manapság a laktanyát?” Varga János megírta azt is, hogy fia melyik alaku­latnál teljesít szolgálatot. Felkerestük őt, és a pa­rancsnokával folytatott be­szélgetés alapján örömhírt közölhetünk: Józsi nemso­kára hazalátogathat. Alap­vető kötelességének ugyanis becsülettel eleget tesz; fe­gyelmezett és a katonai ki­képzés anyagát nagy igye­kezettel sajátítja el. Elzárt a századparancsnok rövi­desen elengedi eltávozásra. „Hogyan, hát csak ezen múlik?" —­ kérdezhetik Varga Jánossal együtt a kedves katonaszülők. Igen, „csak” ennyit kell tenniük a fiúknak ahhoz, hogy pa­rancsnokaiktól kedvez­ményben részesüljenek. Mert a kimenő, a kimara­dás, eltávozás és a juta­lomszabadság kedvezmény­ként kapható a hadsereg­ben. Ezen felül a katonák évi rendes szabadságra is jogosultak. Akik nem teljesítenek éppen valamilyen szolgá­latot, azok­ közvetlen elöl­járóiktól kérhetnek — s ha megérdemlik,­­kapnak is — kimenőt. Ez a parancski­hirdetéstől, (vasárnap és ünnepnapokon ebédtől) ta­karódéig tart, s annak a városnak a határain belül érvényes, ahol a laktanya fekszik. Igen ám, de a takarodó ideje hamar elkövetkezik, s mit lehet tenni, ha a film, vagy a színházi előadás (nem beszélve más szóra­kozásról) tovább tart? Olyankor a katonák szá­zadkihallgatáson — a szol­gálati út betartásával — kimaradást kérhetnek, ami a takaró­dón túli meghatá­rozott időpontig érvényes. Joggal örülnek azok a ki­váló jelvényes honvédek és tisztesek, akiknek nem is kell ezt esetenként kér­niük, mivel állandó kima­radási engedéllyel rendel­keznek. Ha ugyanis a mun­kájuk, magatartásuk pél­damutató, akkor ez őrve­zetőknek a takaródén túl egy órával, a tizedeseknek kettővel, a szakaszvezetők­nek pedig három órával engedélyezhető az állandó kimaradás. A kiváló jelvé­nyes honvédeknek szintén egy órával, a tiszteseknek pedig a fenti időpontokon túl még egy-egy órával to­vább érvényes az állandó kimaradásuk. Az eltávozás az már egy kis szabadságnak tekinthe­tő, ugyanis annak kereté­ben a helyőrség területét rövid időre el is lehet hagyni. Aki eltávozási en­gedélyt kap, az a katonai szünnapot megelőző napon a parancskihirdetés befe­jezésétől a szünnapot kö­vető nap ébresztőjéig tar­tózkodhat a laktanyán kí­vül. Ebben az­ esetben — ha a helyőrségtől nem la­kik túlságosan messze —­ a saját költségén természete­sen haza is látogathat. Még mindig sok szülő nem tudja: az első évüket szolgáló honvédek — rend­kívüli indokolt esetek ki­vételével — szabadságot, sőt kimenőt, kimaradást és eltávozást is, csak alapki­képzésük befejezése után kaphatnak. Amíg tehát ez az időszak le nem telik, addig hiába is várják haza a gyerekeket. Amint azon­ban ennek vége, ki-ki ér­deme szerint részesülhet a különféle kedvezmények­ben. Sőt, ez év január el­sejétől egy új rendelkezés is érvénybe lépett. A hon­védelmi miniszternek a katonák jogairól és köte­lességeiről szóló utasítása szerint a bevonulástól el­telt hat hónap után már kivétel nélkül valamennyi sorállományú honvédnek és tisztesnek jár szabadság. Az első évüket szolgáló katonáknak nyolc nap, a második évben pedig tíz nap. Akik szorgalmukkal, igyekezetükkel elérik, hogy őrvezetők, tizedesek vagy szakaszvezetők legyenek, azok itt is előnyben része­sülnek: az első évben tíz, a másodikban pedig 12 nap évi rendes szabadságra jogosultak.­­Betegség esetén — ha a körülmények meg­kívánják — egészségügyi szabadságban részesülnek a fiúk, ha pedig odahaza súlyos családi probléma, netalán haláleset fordul elő, akkor rendkívüli sza­badságot kapnak. Dicséret­képpen a parancsnokok a fentieken túl még jutalom­szabadságban is részesít­hetik arra érdemes beosz­tottjaikat. S ez bizony nem csekélység! Egy-egy alka­lommal a századparancs­noktól három nap, a zászló­aljparancsnoktól hat nap, az ezredparancsnoktól és az ennél magasabb beosz­tású parancsnokoktól tíz nap szabadságot kaphatnak a katonák. Látnivaló tehát, hogy a katonai szolgálat nem je­lent állandó laktanyán be­lüli életet. Azt természete­sen a kedves szülők is jól tudják, hogy egyszerre mindenki nem távozhat el, hiszen az alakulatok egy bizonyos százalékának min­dig bent kell tartózkodnia. Ezért nem engedhetnek a parancsnokok mindenkit haza a húsvéti locsolásra, a karácsonyi ünnepekre vagy szilveszterre. Akinek a munkája, magatartása ellen viszont nincs kifogás, annak módjába is áll időn­ként hazalátogatni. Ez csakis a fiúkon múlik, s jó, ha erről a szülők is tud­nak ... Végezetül még egyetlen rövid megjegyzést: rendkí­vül fontos, hogy a katonák pontos időben visszatérje­nek a laktanyába. Az ott­hon töltött kellemes órák persze gyorsan elröppen­nek, ám bármennyire is ne­héz a búcsú, idejében kell arra is sort keríteni. Nem szabad előfordulnia, hogy éppen a szülői szeretet vagy a kedves marasztaló szava legyen az oka egy esetleges súlyos fenyítés­nek, s az növelje meg túl­ságosan hosszúra az időt a legközelebbi viszontlátásig. Meleg volt... Nem ritkák az ilyen pilla­natok a nagy nemzetközi gyorsasági autóversenye­ken, ahol minden pillanat­nak nagy ára van. Ezúttal tankolás közben történt va­lami hiba a nürburgringi versenypálya depója előtt, egy másodperc alatt lángra­­lobbant az olasz Scarlatti kocsija, s a versenyző ruhája is. Scarlatti elég súlyos égé­si sebek árán megúszta ezt a „kalandot”, de Ferrari kocsija tönkreégett. Ne kelljen ezentúl sem szemüveg! Az NB I-es labdarúgó-bajnokság nyitányán a csapatok a várakozásnak megfelelően szerepeltek, de egy meglepetés — kellemes — mégis akadt. Talán egyetlen olyan forduló sem akadt a múlt évben, ahol ne hang­zottak volna el „Szemüveget a bírónak!” és hasonló megjegyzések. Nos, ezúttal elmaradtak. A mérkőzések tudósításaiban a játékveze­tőkről ilyen bírálatok jelentek meg. Győr—Csepel: Biróczky igen jól bíráskodott. II. Dózsa—Dorog: Fehér­vári jól vezette a sportszerű találkozót. MTK—Ózd: Aranyosi jól bíráskodott. Szeged—Pécs: Gere hiba nélkül vezette a mérkőzést. Salgótarján—Vasas: Soós Gábor jól bíráskodott. Honvéd—Komló: Zsolt igen jól vezette a találkozót. Tatabánya—Ferencváros: Horváth Lajos a nehéz mérkőzésen kielégítő teljesítményt nyújtott. Az ember felsóhajt, bár így is folytatódna. Úgy tűnik bízhatunk ebben, mert játékvezetőink lépést tartottak labdarúgóink „fejlődésével”, ami a felkészülést illeti. Ők is rendszeresen edzettek és talán még soha nem végeztek olyan lelkiismeretes munkát a felkészülés során, mint most. Az „alapozás” jól sikerült, biztatóbb formában kezdtek mint csapataink, örvendetes dolog ez, s nem mindegy, hogy ilyen lesz-e a folytatás is. Nem mindegy, hogy legnépszerűbb sportágunk baj­nokságának tisztaságára, sportszerűségére miként ügyelnek a gyep­szőnyegen. Tevékenységüktől sok minden függ. Az eredmények, a hangulatok alakulása, a sérülések száma, s nem utolsósorban, hogy a kilencven perc alatt a játékosok mint ellenfelek vagy mint ellen­ségek küzdenek egymással. A bíró jó erőléte magabiztosságot, hatá­rozottságot kölcsönöz, az ilyen ember felül tud emelkedni a mérkő­zések légkörén, képes megérteni a sportolók lelkiállapotát, s így íté­leteiben nem befolyásolhatják. Játékvezetőink nemzetközi „árfolyama” is kedvező. Az idén ismét szá­mos külföldi meghívás érkezett, amelyekben magyar játékvezető­ket kérnek nemzetközi mérkőzések vezetésére. Ezért sem közömbös hát, miként lesz tovább. A bírók szidalmazása, becsmérlése elítélendő dolog, de ezt megelőzni leginkább ők képesek. A hogyanra már megadták a választ az első fordulóban, s most hasonló folytatást várunk. Ne kelljen ezentúl se szemüveg a bírónak! P. B. SPORTKOMMENTÁR

Next