Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-20 / 3. szám

SPORTKOMMENTÁR Labdarúgásban: nekünk volt a legtöbb klasszis játékosunk? A tokiói, XVIII. nyári játékokon tizenegyedszer szerepelt a labdarúgás, amely 1908-ban került először az olimpiai programba. Az idei végküzdelemre a 16-os döntő mezőnye megcsappant, mivel a részvétel jogát kiharcolt korai NDK csapata a küldöttséget ért megkülönböztetések miatt még a megnyitó előtt hazautazott, Olaszország pedig a csapat több tagja ellen irányuló profivád kivédésére lemondta az olimpiai szereplést. A négy csoport küzdelmének rajtjánál már kitűnt, hogy ,a közös német csapat, Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia­ és Magyarország adja meg a torna saját­­sorsát, s az is, hogy a beharangozott dél-amerikaiak — a brazilok és argentinok — nem lesznek ott a „hely­osztásnál”. Még egy meglepetés akadt: Ghána és az Egyesült Arab Köztársaság kitűnő bemutatkozása. Az olimpiai labdarúgó torna színvonala nem volt túlságosan magas, egyes mér­kőzések azonban — mint a Magyarország—Jugoszlávia, a Magyarország— Románia, a Csehszlovákia—közös német csapat­találkozó és a finálé — a világ­­bajnoki negyeddöntőbe is beillettek volna. Érdekes volt egyébként ennek a Japánban alig ismert labdajátéknak a napról napra tapasztalható térhódítása. Anélkül, hogy a nézők jobban ismerték volna a szabályokat — pedig egy sportág népszerűsége szempontjából ez mindig döntő — láthatóan tetszettek nekik a hosszú, ívelt rúgások, a nagy fejesek, az ötletes cselek, a kapusok merész vetődései, s csak a játékvezetőkre haragudtak, amikor azok véleményük szerint helytelenül — szerintünk csaknem mindig helyesen, mert igen jó képességűek voltak a bírók — les vagy egyéb rejtett szabálytalanság miatt megszakították a játékot. Egyébként biztos, ha évek múlva a japán futball komolyabb előretöréséről érkeznek majd hírek Európába, abban nagy része lesz a magyar csapat japáni „vendégjátékának”. A magyar együttes annyi erényt vonultatott fel ebben a távol-keleti országban, hogy esélyességét mindvégig megtartotta, s mindössze néhány percre ingott meg — a kritikus pontokon azonban szerencsésen túlkerült —, s végső soron biztosan menetelt a dobogó legfelső fokára. Csapategységén, összeszokottságán kívül a magyar együttesnek volt a legtöbb klasszis játékosa, s végső fokon ez is döntően kihatott a végeredmény alakulá­sára. Mert, ha például a románoknak lett volna egy Bene Ferencük, most talán a román krónikás számolhatna be labdarúgó csapatának nagyszerű olimpiai győzelméről. Gelei, Szentmihályi, Palotai, Szepesi, Csernai, Bene, Kamara olyan pluszt jelentett a magyar együttesnek, amely elegendő volt az 1952-ben Helsinkiben kivívott elsőség visszaszerzéséhez. Régen volt olyan kitűnő összhang, annyi megértés, baráti szellem egy csapatban, mint a mostani csapatban. Volt már sok példa arra, hogy a nem szereplő tartalékjátékosok bizonyos zavart okoznak elégedetlenségükkel. Az olimpiai csapatban 19 játékos kapott helyet, s csak 14-en jutottak szóhoz, s a tartalékjá­tékosok olyan buzgalommal edzettek, „szurkoltak”, hogy ezért akár ők is meg­érdemelnének egy „kis érmet”. Szép volt a magyar olimpiai csapat sorozata, a selejtezőtől a döntőig, és teljesen megérdemelt a jutalma: az aranyérem! HOFFER JÓZSEF 48 órán belül vállaljuk LAKÁSÁNAK TAKARÍTÁSÁT falladirozásat SZŐNYEGEINEK ÉS BÚTORAINAK TISZTÍTÁSÁT Bp. V., Károlyi (Egye­tem) utca 12. Telefon: 183—687. Kiegészítő sport-e a színésznek a sport? „Nem vagyok sport­talentum...” — Nem vagyok kimon­dott sport­talen­tum — kezdi a beszélgetést Kállai­ Ilona, a József Attila Színház tag­ja. — Még olyan filmszere­pet sem játszottam soha, amelyben sporttudásra lett volna szükség. Például, amelyikben lovagolni kel­lett volna. Pedig régebben nagyon szerettem lovagol­ni... (Tehát valami köze még­iscsak van a sporthoz, nyug­tázom megkönnyebbült kis sóhajtással magamban, s felírom: lovaglás.) — Úszni ma isa nagyon szeretek, gyerekkoromban pedig részt vettem Miskol­con iskolaközi versenyen — mellúszásban. (Egyre jobb, úszik is! — örül a riporter és gyorsan aláhúzza kétszer az „úszás” szót.) — Egyetlen sportot űzök csupán rendszeresen: reg­gelenként tíz percet torná­szom. Külön összeállított gyakorlatokat végzek: hat­van láb- és karizomgyakor­­latot. Ezt Kautzky József színészkollégám édesapja állította össze, ő valami­kor, Orth Gyuri korában ismert futballista volt. (Torna!!! Három felkiál­­tójellel. Lám az, hogy anti­­talentum, csupán hatáskel­tés, izgalmas prológus volt.) — Ez a tízperces kon­centrált testmozgás nagyon hasznos dolog. Ha valame­lyik nap elhagyom, kimon­dottan hiányérzetem van. A rendszeres sportolásnak leginkább olyankor érzem hiányát, ha táncos dara­bokban lőnek fel. — Egyébként, ha keveset is sportolok, de szeretem a sportot. Kedvenc sportolóm dr. Török Ferenc olimpiai bajnokunk. Apropós, olim­pia. Az ol irónia idején az egyik nap, hajnali öt óra­kor szól otthon a csengő. Félig lehunyt szemmel ki­­botorkálok. Szomszédunk áll az ajtóban. Olasz szár­mazású, de már jó úton ha­lad afelé, hogy teljesen el­felejtse anyanyelv­ét, ellen­ben magyarul még nem be­szél tökéletesen. Kinyitom az ajtót, ő izgatottan kia­bálja: „Megvan­­a magyar sportolók kilencedik arany­ere!’! — Mit mondjak még? Tudom, hogy ez kevés, nem vagyok élsportoló, sajnos. Ja, igen, még annyit, hogy régebben nagyon szerettem korcsolyázni, ma is el-el­­m­egyek a Műjégre, ha időm engedi. (Tessék: korcsolya, úszás, torna, lovaglás. A riport végén kiderül, hogy Kállay Ilonából végül egészen jó öttusázó is válhatna.) K. Gy. Rádió televízió magnetofon lemezjátszó és egyéb híradástechnikai készülékek, valamint mosógép centrifuga padlókefélő porszívó javítása garanciában és garancia időn túl BUDAPEST, XI., LOBOGÓ UTCA 4. (JÓZSEF ATTILA LAKÓTELEP)

Next