Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-27 / 17. szám
a Magyari Pál ezredes, katonai kommentátora írja: Dél-Vietnamban a koratavasz első napjaiban gyökeresen megváltozott az amerikai intervenciós hadsereg kedvezőnek addig sem nevezhető stratégiai helyzete. A változásnaka saigoni rezsimen belül, illetve a rezsim peremén elhelyezkedő frakciók és érdekcsoportok politikai küzdelme az alapja. (E politikai küzdelem alapvető követelése a Ky tábornok által vezetett katonai diktatúra felváltása olyan polgári kormánnyal, amely egy meghatározott időn belül létrehozandó nemzetgyűlés mandátumával bír.) A politikai harcokban részt vesz a tábornoki rezsim ellen küzdő buddhista egyház két frakciója: egy radikálisabb irányzat — Tri Quang buddhista vezető irányításával — és egy másik, mérsékeltebb frakció a Buddhista Intézet igazgatójának, Tam Chaunak vezetésével. A legutóbbi szakaszban a rezsim nagy megdöbbenésére a lakosság mintegy 10 százalékát jelentő katolikusok legnagyobb vallási szervezetei is csatlakoztak a buddhista vallási vezetők követeléseinek egy részéhez, nevezetesen ahhoz, hogy a katonai diktatúrát alkotmányos külszínnel bíró polgári kormány váltsa fel. Stratégiai szempontból vizsgálva a helyzetet nincs szükség e belső elégedetlenség és frakcióképződés szerkezetének részletes elemzésére, noha a buddhista és részben a katolikus vezetők fellépése visszatükröződése a tömegek közismert és mély elégedetlenségének — s magától értetődően közvetve ez is katonai tényező. Katonapolitikai szempontból azonban azért nyer nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is kiemelkedő jelentőséget a dél-vietnami belső helyzet látványos romlása, mert az elégedetlenség stratégiai-katonai következményekkel is jár. Az 1. és 14. útvonal A következmények két színhelye Da Nang támaszpont és Hué város. Da Nang az Egyesült Államok legnagyobb tengerparti támaszpontja Dél-Vietnamiban. A támaszpont és a mellé épített város az úgynevezett 1-es számú katonai út mentén fekszik. Ez Saigontól kiindulva a tengerpart mentén halad északnak, s öszszeköti egymással a tengerparton létesített, elszigetelt amerikai bázisokat. Da Nang az út északi szektorának egyik legfontosabb állomása, mintegy 200 kilométerre délre a Vietnami Demokratikus Köztársaság határaitól. Ha lehet, Hué városának stratégiai helyzete ennél is jelentősebb. Hué alig 100 kilométerrel délre fekszik a VDK határától, s Dél-Vietnam második legfontosabb városa. Az említett 1-es számú katonai műút Da Nangnál elkanyarodik a tengerpart mellől és Huén keresztül halad északra a határ felé. Ugyanakkor Hué felé tart Saigonból az ország második legfontosabb katonai útvonala, a 14-es számú út, amely a Dél-Vietnam belsejében létesített amerikai támaszpontokat köti össze (Pleiku, Kontum). A földrajzi helyzetből fakadó stratégiai fontosság mellett Da Nang, a legnagyobb támaszpont repülőterein mintegy 500 különböző típusú amerikai gép tartózkodik. Ezek havonta 18 ezer felszállást hajtanak végre. A dél-vietnami egységeken kívül Da Nang-ban 25 ezer amerikai tengerészgyalogos állomásozik, s így ez az ország egyik legnagyobb állandó amerikai csapatkoncentrációjának színhelye. A jelenlegi krízis voltaképpen katonai válsággal kezdődött, amikor Ky tábornok elmozdította az ország északi részén működő, úgynevezett I. hadseregcsoport parancsnokát, Thi tábornokot. Thi tábornok, aki formailag a háttérbe húzódott, saját vezérkarral rendelkezett, s ezen keresztül a dolog lényegét tekintve katonai felkelést szervezett Ky tábornok rezsimje ellen. Az adott helyzetben e katonai felkelés, mint a saigoni kormány ellen irányuló mozgalom objektíve összefonódik a militarista klikk távozását követelő buddhista-katolikus tömegkövetelésekkel. Katonai szempontból azonban a dolog lényegét tekintve mégis az ország északi részének városait hatalmában tartó I. hadseregcsoport felkeléséről van szó a központi kormány ellen. A katonai felkelés természetesen a legmesszebbmenően megfelel a dél-vietnami szabadságharcosok érdekeinek, hiszen a saigoni rezsim hadseregének minden belső küzdelme növeli a felszabadítási front csapatainak manőverezési szabadságát. Sőt, ismerve a saigoni hadsereg zilált helyzetét, fel kell tételezni, hogy a felszabadítási front kipróbált harcosai megfelelő katonai kapcsolatot is tudtak teremteni az I. hadseregcsoport Saigonnal szembenálló legpozitívabb elemeivel. Egyedülálló helyzet Ennek a küzdelemnek az eredményeképpen katonapolitikailag egyedülálló helyzet állt elő Dél-Vietnam északi részén. Da Nang városa lényegében a kormányellenes mozgalom kezébe került. A város lakossága és az I. hadseregcsoport csapatai megszállva tartották Da Nang város egész területét. Közben a támaszponton koncentrált amerikai csapattestek utasítást kaptak, hogy ne avatkozzanak be a küzdelembe, s a támaszpontra Saigonból szállítottak dél-vietnami ejtőernyős csapatokat így a város és a támaszpont határán az 1. hadseregcsoport katonái farkasszemet néztek a saigoni egységekkel. Huéban, ahol nincs kifejezett katonai támaszpont, a mozgalom jellege ennek megfelelően politikai maradt. A város ugyan az I. hadseregcsoport csapatainak ellenőrzése alatt állott, Saigon azonban itt nem vonultatott fel katonai erőket, hanem politikai kompromisszumra tett kísérletet. Magától értetődően Da Nang és Hué helyzetében napról napra, sőt óráról órára beállhatnak változások. Mindez azonban már nem változtat az alapvető stratégiai és katonapolitikai tényen: a Hué—Da Nang incidens bebizonyította, hogy közvetlen és reális lehetőség Dél-Vietnam északi részének szembefordulása a saigoni rezsimmel — egy ilyen lépés minden politikai és stratégiai következményével! Még szélesebb értelemben, az incidens világossá tette, hogy tarthatatlan a Westmoreland tábornok által 1966 februárjában megfogalmazott „új stratégiai koncepció”, amelynek első három pontja így hangzott: 1. Megvédeni a legfontosabb városokat és a tartományi fővárosokat, 2. Viszszaállítani a partizánok által elvágott útvonalkapcsolatokat, 3. Biztosítani az amerikai támaszpont-komplexum szilárdságát. A brutálisan elfojtott egyik tüntetésről készült a kép: egy katona vérző arcú fiatalembert kísér... A tüntetések nem maradnak meg a kormányellenesség keretei között... Tüntető fiatalemberek amerikai katonai gépkocsikat borítanak fel az áruló fahasábaa. — Mit tud arról, mikor találkoztak utoljára? — Arról nem tudok, tényleg nem tudok semmit. Hiszen a randevúk időpontját P.-né soha nem közölte velem. — Maga szerint mi történhetett a konyhában péntek éjszaka? — Arra gondolok, hogy annak a férfinak megint pénzre lehetett szüksége, eljött. Bekopogott. A barátnőm tulajdonképpen szerette őt, biztosan beengedte. Talán arra számított, hogy a férfi elhozta a tartozását... Akkor a férfi biztosan pénzt kért tőle, vagy ruhát. Nem kapott. Talán veszekedtek is... Erre gondolok. — Tudna a férfiről személyleírást adni? — Személyleírást... Kérem, én csak hajnalban láttam. Felhajtott gallér, olyan pörgésen viselt kalap. Középmagas lehetett, nem is tudom. — Tudja kérem — szólt egyik munkatársam —, egy valamit nem értek. Nem tudom, hogy az áldozat fivére miért vállalta magára a bűntettet. Talán ő is érdekelt lehetett a rablásban? Mi a véleménye? — Most már mindegy — mondta az asszonyka —, hiszen úgy is rájöttek volna, ha ugyan máris nem tudják. A lakás eredetileg másfél szobából, vagyis egy alkóvos szobából állott. Az alkóv a romos részek felé nyílik. Én nem tudok semmi biztosat, csak annyit, hogy azt az alkóvot lefalazták. Azt hiszem ... a titok nyitja valahol a lefalazott lakásrész közelében található. Behatoltunk a romok közé, a feltépett padló, a beomlott mennyezet alatt lassan jutottunk előre. Ám egyszer csak egy ajtó előtt álltunk. Az ajtó félig nyitva volt. És amikor kizártuk, egy szegényesen berendezett szobácska vált láthatóvá. A falon egy fénykép volt csupán, egy esküvői kép. A sarokban lavór, víz, szappan, törülköző, egy kis rádió. A szobácska végében egy szekrény, benne néhány öltözet férfi ruha és egy csendőrzubbony. A kapitányságon elővettük a háborús bűntettek elkövetése miatt körözött személyek névjegyzékét. Egyikük P.-né édesapja volt. Az általa elkövetett bűn kirabolt néhány üldözöttet, katonaszökevényt — ám a feljelentői egytől egyig azt állították, senkivel közülük nem kegyetlenkedett. Bűneiért nyolc-tíz hónapnyi, egy évnyi büntetés várt volna reá — ő pedig több mint két esztendőn át elfalazva élt. Azt talán mondanom sem kell, hogy a Wesselényi utcai lakás és ház figyeltetéséről időben intézkedtem. Most csengett a telefon. — Egy középmagas, pörge kalapot viselő fiatalember e pillanatban nagy csomaggal a hóna alatt utcára lépett. Egyikünk utána indult, kérem a további parancsot. — Szemmel tartani, azonnal megyünk. Lépjen az illető elvtárssal kapcsolatba, ide jelentse, ha a követett személy valahová bemegy. Csakhamar a pörgekalapos nyomában jártunk. Óriási bőröndöt cipelt, szemmel láthatóan részegen. Egy Kazár utcai ócskás üzlete előtt megtorpant. Körülnézett, bement az üzletbe. Villámgyorsan elkértem egyik elvtársunk kabátját, és Zolival együtt az üzletbe siettem. A pörge kalapos éppen a táskájából rakodott. Az ócskás nem nagy bizalommal nézegette a bőröndből előkerülő holmikat. A pulthoz, a pörgekalapú mellé léptem. Odatettem a holmija mellé a kabátot, közel hajoltam hozzá és így szóltam: — Még testmeleg! A kereskedő nem értette a dolgot. — Még testmeleg! — mondtam határozottan. — Még nem hűlt ki. — Márpedig aki nem hűlt ki, az él! — kapcsolt Zoli. A pörge kalapos hirtelen megfordult, és nagy ugrással a bolt ajtaja felé iramodott. Zoli parányi mozdulatot tett a lábával — a pörge kalapos elvágódott. — De kérem... ez egy tisztességes üzlet — hápogta a kereskedő. Ám a pörge kalapos ismét talpon volt. Kezében egy nagy pengéjű bicska csillogott. Zoli harsányan nevetni kezdett. A pörge kalapos zavarodottan nézett Zolira, majd reám. Hátrálva, minden szemből jövő támadás elhárítására készen siklott a boltajtó felé. Hátranyúlt, kinyitotta a kilincset. Akkor kintről szép magasra emelkedett és lecsapott a gumiboz. A pörge kalapos leült és sírva fakadt. Biztosan megérezte a reá váró kötél feszülését. Benn, a kapitányságon a jelentésemet állítottam össze munkatársaim körében. — Mondja, kérem — kérdezte egyikük, egy próbaidős nyomozó elvtárs —, miért nem tartóztatta le a Wesselényi utcai lakásban lakó fiatal férjet? Hiszen ott láthatta a csomagot, úgy, ahogy az elképzelésben szerepelt, asztalterítőbe csomagolva. — Az a fiú nem lehetett a tettes — adtam magyarázatot. — Elképzelhető, hogy vannak bűnözők, akik hasonló alibiről gondoskodnak. Tettük bizonyítékát viszont nem hagyják szem előtt. A gyilkosság olyan körültekintően volt megszervezve, a tettesnek annyira nem kellett a lefüleléstől tartania, hogy egész „munkáját” nem tette volna kockára azzal, hogy zsákmányát ilyen leleleplező tálalásban szem előtt hagyja. Másrészt a fiú — ha ő a pörge kalapos — nem szökhetett volna meg előlünk. Viszont, ha ott keresztkérdésekkel kezdek operálni, az igazi tettes feltétlenül „szagot” kap. — Még valami. Miért hitte el, hogy valaki hajnalban bead egy idegen családhoz egy csomagot...? — Ez a család nem „idegen" család volt, hanem — a bűnöző számára — egy minden gyanúokon felül álló család. Ha a házmester valamelyik másik lakót véli a sofőr leírása alapján felismerni — soha nem jutunk ezen a módon közelebb a tetteshez. De ezúttal a szerencse — ugye — mellettem volt. Már sokszor szerettem volna javasolni, vegyük státuszba — a detektív szerencséjét. A fiatal elvtárs jóízűen nevetett. — És mi történik az áldozat apja-