Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-27 / 17. szám

A Huén Da Nang incidens bebizonyította, hogy az adott helyzetben ezek ak­kor is katonailag irreális célkitűzések, ha nincs szó a felszabadítási front közvet­len katonai támadásáról. Az 1-es és 14-es útvonal leg­fontosabb szakaszai hasz­nálhatatlanná váltak, a leg­nagyobb amerikai támasz­pont akcióképtelen lett, a legnagyobb tartományi fő­város vitás területté válto­zott — anélkül, hogy ezt a helyzetet a szabadsághar­cosok direkt katonai fellé­pése idézte volna elő. A Da Nang—Hué incidens alapvető katonapolitikai je­lentősége ezért az, hogy az amerikai beavatkozás kiszé­lesítése óta első ízben és eddig nem látott méretek­ben leplezi le az interven­ció által alátámasztott re­zsim belső széthullását. McNamara amerikai had­ügyminiszter az agresszió kiterjesztését elhatározó döntés után abban határoz­ta meg e döntés lényegbe­vágó stratégiai jelentőségét, hogy az „megszilárdítja majd Saigont és növeli a dél-vietnami hadsereg harci elszántságát. Most bebizo­nyosodott, hogy Saigon ka­tonai rendszere is ingata­gabb, mint valaha és a dél­vietnami hadsereg egyes hadseregcsoportjai — leg­feljebb egymás ellen haj­landók „elszántan” har­colni. Beszédes számok A Da Nang—Hué incidens ily módon megadja a kato­napolitikai hátteret az ame­rikai intervenciósok által nyilvánosságra hozott leg­utóbbi számadatokhoz, ame­lyek szinte látványos mó­don bizonyítják a­­beavat­kozás kudarcát és katonai abszurditását. Az amerikai adatok arról tanúskodnak, hogy 1965 márciusában a Pentagon becslése szerint a népi felszabadító hadsereg­nek 103 ezer harcosa volt — 1966 márciusában pedig 230 ezer. A népi hadsereg tehát az intervenció „lépcsőzetes kiterjesztésének” legvadabb időszakában megkétszerezte erejét. A Pentagon kimu­tatta azt is, hogy az emlí­tett pénzügyi évben 16 mil­liárd dollárt költöttek a vietnami háborúra, s ugyan­abban az időszakban mint­egy 30 ezer főnyi vesztesé­get okoztak (halottakban és foglyokban) a felszabadító hadseregnek. Ez annyit je­lent, hogy az amerikai ha­digépezetnek félmillió dol­lárjába kerül egyetlen meg­ölt vagy foglyul ejtett sza­badságharcos. Magától értetődik: az igazságos szabadságharcot vívó vietnami harcosok éle­tét és szabadságát nem le­het dollárokban mérni vagy kifejezni. Ez a Pentagon ál­tal végzett számítás azon­ban mégis egyik bizonyíté­ka az intervenció elé tűzött katonapolitikai feladat ab­szurd voltának és végre­hajthatatlanságának. E fel­adat abszurditásának alap­ja pedig éppen az a folya­mat, amelyet a Da Nang— ~Hué incidens jelzett, az in­tervenció által támogatott rendszert teljes és a katonai szférára is átterjedő belső széthullása. Minden bizonnyal ez a felismerés vezeti az ameri­kai hadműveletek irányí­tóit, amikor a délkelet­ázsiai agresszió további ki­­terjesztésére törekednek. Az eskaláció további lépé­seit a B—52-esek VDK el­leni bevetése és a Hanoi külvárosaira dobott bombák jelezték. Az agresszió to­vábbi kiterjesztése azonban nem jelenthet semmiféle megoldást, s csak tovább növelheti a vietnami nép hősies ellenállását, s a vi­lág népeinek — elsősorban a szocialista országok népei­nek —, segítő szolidaritását. A dél-vietnami bábhadsereg katonáinak „hősiessége”... Így végzett áldozatával, egy fiatal lánnyal, a „hős” katona, mert az nem akart vallani a partizánok helyzetéről val. Itt ül már reggel óta. Azt akarja, hogy tartóztassuk le. — Ez egy ilyen család — mondtam. — De őt tényleg le kell tartóztatni vagy legalább rendőri felügyelet alá kell a­­ tárgyalásig helyezni. Csendőr tizedes vagy őrvezető volt, „magához vett" né­mi apróságot, de nem kegyetlenkedett... talán egy év, ha vár reá... De tudja mit... Most bocsássa őt haza ... Szed­je össze magát az öreg, temesse el a lányát, azután kivizsgáljuk az ügyét... A kisasszony Bécsbe indul­t. Ahogy közeledett a stabilizáció, úgy növekedtek, sokasodtak gazdasági jel­legű tennivalóink. Budapest a csempé­szek paradicsoma volt. Az országban szörnyű kincs volt az élelmiszer. Nyu­gaton hatalmas értéke volt az aranynak. Budapesten 1 kilogramm zsír vagy cu­kor egy dollárt,vagy egy gramm ara­nyat ért A hidegháború első szelei már fújdogáltak: az Egyesült Államok Ma­gyarországra sem szállított penicillint Egy dollárért odakint százezer egység­nyit lehetett kapni. Ennyi penicillinért a magyar betegek viszont akár tíz gramm aranyat, vagy tíz dollárt is ki­fizettek. Közismert, hogy a magyar nemesfém­es vakitakészlet zömét a fasiszták vagontételben lopták ki az országból. A maradékon sikerek marakodtak és osztozkodtak. Jóllehet a stabilizáció a feléledt nemzetgazdaság árufedezetére épült, nem nézhettük tétlenül, hogy az ország kincseit a nyerészkedők kisíbol­­ják. Körülbelül ezt a tájékoztatást kap­tuk mindannyian, a sikerek ellen küzdő csoportok nyomozói, egy egész nagy apparátus. Közös munkára indultunk, sokan, közös célért. Mégis tartózkodás­sal fogadtuk a sikerbandák felszámolá­sának haditervét. Mert ez a tervezet már eleve hosszadalmas és különlege­sen végrehajtható feladatokat tartalma­zott. A gazdasági élet hiénáit nem le­hetett kívülről, az utcáról figyelve le­fülelni. Közéjük kellett hatolnunk, bi­zalmukba kellett férkőznünk. Tehát mindenekelőtt egy ideig az ő életformá­jukat kellett élnünk. Hiszen munkás­emberek voltunk, akik nem ismerik az előkelő helyek világát és akiknek szá­mára idegen mindaz az erkölcstelen­ség, tobzódás, amely azt a látszatra fé­nyes világot jellemzi. Ezért idegenked­tünk a feladattól. Mondhatom, nagyon szokatlan volt, amikor első ízben ültem a méregdrága taxiba, amikor ujjamon a kincstártól kölcsön kapott és abban az időben oly divatos sportgyűrűvel, csuklómon arany karórával, pénztárcámban kisebb kö­­tegnyi dollárbankjeggyel elindultam. Az első éjszaka — mintegy terep­szemlét tartván — végigjártam a fező­rök mulatóhelyeit. A Candle­leight Clubban kezdtem gyertyafényes vacso­rával, két dollárért. Onnan át a Savoy­­bárba, ahol, emlékszem, Kapitány An­ni énekelt. Két konyak, két fekete, fél dollár. Vissza adópengőt fizetett a fül­­begyónós pincér. Délelőtt a Rosemarie eszpresszó, ebéd a várban, este csak úgy bezuhantam az ágyamba. A mulatóhe­lyeken szinte ugyanazokat az arcokat láttam. Tehát a ferőrök is végigcsinál­ták ezt az utat. Szívszorongva számol­tam el magammal, hiszen egyetlen na­pon, estétől estéig több mint tíz dollárt költöttem. Ez abban az időben egy va­sas szaktársam féléves keresetének fe­lelt meg. — Nézze, alezredes elvtárs, én ezt nem vállalom — jelentettem másnap. — Én nem tudom nézni, milyen gyorsan ol­vad a kezemben az állam pénze semmi­vé. Én tudom, hogy a munkásasszonyok filléres gondokkal küzdenek, minden falat étel, minden korty ital megakad a torkomon. — Jól van, Fóti elvtárs — állt föl a főnököm. — Magának van igaza. Ne is költse tovább azt a napi tíz dollárt. Inkább nyugodjunk bele abba, hogy naponta ennek legalább a százszorosa áramlik ki az országból. Ne keresse a csempészeket, az üzéreket, hiszen az napi tíz dollárjába is belekerülhet az államnak. Lehajtott fejjel jöttem ki a szobából. Felvettem a telefont, az irodámat hív­tam. — Vegyék elő a legutolsó három hó­nap razzia-jelentéseit, összegezzék, mi­lyen napokon, hány órakor és hol tar­tottuk a legeredményesebb razziákat. Abban az időben ugyanis valahány­szor feltűntünk az eszpresszókban, csak sepernünk kellett. Az asztalok között a földön sok-sok dollárt találtunk. Le­leplezésüktől félve, az üzérek dobálták el bankjegyeiket. ... Ezt az estét a Broadway elneve­zésű mulatóban kezdtem. Ez arról volt híres, hogy a pincér „élő áru” közvetí­tésével is foglalkozott. Ittas embert utánozva telepedtem az egyik szepa­­réba. — Egy whiskyt kérek — kiabáltam a pincérnek. Amikor az italt letette, tízdollárossal fizettem. Elvigyorodott, szó nélkül zseb­re vágta ezt a hatalmas összeget és kis­vártatva egy szép, tizenhét éves lánnyal tért vissza. — Evelyn vagyok — mondta a kis­lány, amikor az asztalomhoz ült. Vidéki kereskedőnek mondtam ma­gam, és két dollárt csúsztattam a ke­zébe. — De szivi... Ugye ... nem vagy be­teg ? — kérdezte a nő. Táncoltunk, visszaültünk az aszta­lunk mellé. A „társaságról” kezdtünk beszélgetni. A jelenlevőket Evelyn (ké­sőbb kiderült, hogy egy disszidált tá­bornok szépreményű leánykája) nagy­szerűen, hogy úgy mondjam, közelebb­ről ismerte. Szépen elsorolta, melyik vendég mivel foglalkozik. Volt közöt­tük bőrspecialista, cukorspecialista, hú®- és zsírspecialista. Ott táncoltak a főváros legnagyobb ékszerészei, néhány üveges, és persze a nyugati (főleg ame­rikai) katonai missziók rágógumit maj­szoló katonái. Mindegyik legalább co­­lonel­ként (ezredes) mutatkozott be, de másnap kiderítettem, hogy legtöbbjük egyszerűen: baka vagy legfeljebb had­nagy volt. Fizettem, taxit rendeltem, irány a Gyertyafény Club. A lány elolvadt, ami­kor úgy tettem, mintha az előző két­­dollárosról megfeledkeztem volna és újabb bankjegyeket csúsztattam a ke­zébe. A Clubban nem volt szabad asztal. A lány azonban intézkedett és a pincér helyet csinált a számunkra. Hajnal volt már, amidőn egyszerre nagy társaság, négy-öt férfi és egy ki­rálynői szépségű nő lépett a terembe. Az eddigi, zsongás egy pillanatra meg­szakadt. — Itt jön Josephine! — suttogta a lány. Valóban királynőnek kijáró udvarias­sággal fogadták az asszonyt. De mintha a kísérői Ágnes-ként szólították volna. — Csak mi nevezzük Josephine-nek — kuncogott a lány — tudniillik ő is a Napóleont szereti. — Egy éjszakája meg is érne néhány aranyat — mondtam. — Ő inni szereti a Napóleont, több pénze van, mint itt mindenkinek együtt, különben is pénzért kalandra nem kap­ható. Úgy éreztem, megleltem, akit keresek. (Folytatjuk)

Next