Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-27 / 17. szám
A Huén Da Nang incidens bebizonyította, hogy az adott helyzetben ezek akkor is katonailag irreális célkitűzések, ha nincs szó a felszabadítási front közvetlen katonai támadásáról. Az 1-es és 14-es útvonal legfontosabb szakaszai használhatatlanná váltak, a legnagyobb amerikai támaszpont akcióképtelen lett, a legnagyobb tartományi főváros vitás területté változott — anélkül, hogy ezt a helyzetet a szabadságharcosok direkt katonai fellépése idézte volna elő. A Da Nang—Hué incidens alapvető katonapolitikai jelentősége ezért az, hogy az amerikai beavatkozás kiszélesítése óta első ízben és eddig nem látott méretekben leplezi le az intervenció által alátámasztott rezsim belső széthullását. McNamara amerikai hadügyminiszter az agresszió kiterjesztését elhatározó döntés után abban határozta meg e döntés lényegbevágó stratégiai jelentőségét, hogy az „megszilárdítja majd Saigont és növeli a dél-vietnami hadsereg harci elszántságát. Most bebizonyosodott, hogy Saigon katonai rendszere is ingatagabb, mint valaha és a délvietnami hadsereg egyes hadseregcsoportjai — legfeljebb egymás ellen hajlandók „elszántan” harcolni. Beszédes számok A Da Nang—Hué incidens ily módon megadja a katonapolitikai hátteret az amerikai intervenciósok által nyilvánosságra hozott legutóbbi számadatokhoz, amelyek szinte látványos módon bizonyítják abeavatkozás kudarcát és katonai abszurditását. Az amerikai adatok arról tanúskodnak, hogy 1965 márciusában a Pentagon becslése szerint a népi felszabadító hadseregnek 103 ezer harcosa volt — 1966 márciusában pedig 230 ezer. A népi hadsereg tehát az intervenció „lépcsőzetes kiterjesztésének” legvadabb időszakában megkétszerezte erejét. A Pentagon kimutatta azt is, hogy az említett pénzügyi évben 16 milliárd dollárt költöttek a vietnami háborúra, s ugyanabban az időszakban mintegy 30 ezer főnyi veszteséget okoztak (halottakban és foglyokban) a felszabadító hadseregnek. Ez annyit jelent, hogy az amerikai hadigépezetnek félmillió dollárjába kerül egyetlen megölt vagy foglyul ejtett szabadságharcos. Magától értetődik: az igazságos szabadságharcot vívó vietnami harcosok életét és szabadságát nem lehet dollárokban mérni vagy kifejezni. Ez a Pentagon által végzett számítás azonban mégis egyik bizonyítéka az intervenció elé tűzött katonapolitikai feladat abszurd voltának és végrehajthatatlanságának. E feladat abszurditásának alapja pedig éppen az a folyamat, amelyet a Da Nang— ~Hué incidens jelzett, az intervenció által támogatott rendszert teljes és a katonai szférára is átterjedő belső széthullása. Minden bizonnyal ez a felismerés vezeti az amerikai hadműveletek irányítóit, amikor a délkeletázsiai agresszió további kiterjesztésére törekednek. Az eskaláció további lépéseit a B—52-esek VDK elleni bevetése és a Hanoi külvárosaira dobott bombák jelezték. Az agresszió további kiterjesztése azonban nem jelenthet semmiféle megoldást, s csak tovább növelheti a vietnami nép hősies ellenállását, s a világ népeinek — elsősorban a szocialista országok népeinek —, segítő szolidaritását. A dél-vietnami bábhadsereg katonáinak „hősiessége”... Így végzett áldozatával, egy fiatal lánnyal, a „hős” katona, mert az nem akart vallani a partizánok helyzetéről val. Itt ül már reggel óta. Azt akarja, hogy tartóztassuk le. — Ez egy ilyen család — mondtam. — De őt tényleg le kell tartóztatni vagy legalább rendőri felügyelet alá kell a tárgyalásig helyezni. Csendőr tizedes vagy őrvezető volt, „magához vett" némi apróságot, de nem kegyetlenkedett... talán egy év, ha vár reá... De tudja mit... Most bocsássa őt haza ... Szedje össze magát az öreg, temesse el a lányát, azután kivizsgáljuk az ügyét... A kisasszony Bécsbe indult. Ahogy közeledett a stabilizáció, úgy növekedtek, sokasodtak gazdasági jellegű tennivalóink. Budapest a csempészek paradicsoma volt. Az országban szörnyű kincs volt az élelmiszer. Nyugaton hatalmas értéke volt az aranynak. Budapesten 1 kilogramm zsír vagy cukor egy dollárt,vagy egy gramm aranyat ért A hidegháború első szelei már fújdogáltak: az Egyesült Államok Magyarországra sem szállított penicillint Egy dollárért odakint százezer egységnyit lehetett kapni. Ennyi penicillinért a magyar betegek viszont akár tíz gramm aranyat, vagy tíz dollárt is kifizettek. Közismert, hogy a magyar nemesfémes vakitakészlet zömét a fasiszták vagontételben lopták ki az országból. A maradékon sikerek marakodtak és osztozkodtak. Jóllehet a stabilizáció a feléledt nemzetgazdaság árufedezetére épült, nem nézhettük tétlenül, hogy az ország kincseit a nyerészkedők kisíbolják. Körülbelül ezt a tájékoztatást kaptuk mindannyian, a sikerek ellen küzdő csoportok nyomozói, egy egész nagy apparátus. Közös munkára indultunk, sokan, közös célért. Mégis tartózkodással fogadtuk a sikerbandák felszámolásának haditervét. Mert ez a tervezet már eleve hosszadalmas és különlegesen végrehajtható feladatokat tartalmazott. A gazdasági élet hiénáit nem lehetett kívülről, az utcáról figyelve lefülelni. Közéjük kellett hatolnunk, bizalmukba kellett férkőznünk. Tehát mindenekelőtt egy ideig az ő életformájukat kellett élnünk. Hiszen munkásemberek voltunk, akik nem ismerik az előkelő helyek világát és akiknek számára idegen mindaz az erkölcstelenség, tobzódás, amely azt a látszatra fényes világot jellemzi. Ezért idegenkedtünk a feladattól. Mondhatom, nagyon szokatlan volt, amikor első ízben ültem a méregdrága taxiba, amikor ujjamon a kincstártól kölcsön kapott és abban az időben oly divatos sportgyűrűvel, csuklómon arany karórával, pénztárcámban kisebb kötegnyi dollárbankjeggyel elindultam. Az első éjszaka — mintegy terepszemlét tartván — végigjártam a fezőrök mulatóhelyeit. A Candleleight Clubban kezdtem gyertyafényes vacsorával, két dollárért. Onnan át a Savoybárba, ahol, emlékszem, Kapitány Anni énekelt. Két konyak, két fekete, fél dollár. Vissza adópengőt fizetett a fülbegyónós pincér. Délelőtt a Rosemarie eszpresszó, ebéd a várban, este csak úgy bezuhantam az ágyamba. A mulatóhelyeken szinte ugyanazokat az arcokat láttam. Tehát a ferőrök is végigcsinálták ezt az utat. Szívszorongva számoltam el magammal, hiszen egyetlen napon, estétől estéig több mint tíz dollárt költöttem. Ez abban az időben egy vasas szaktársam féléves keresetének felelt meg. — Nézze, alezredes elvtárs, én ezt nem vállalom — jelentettem másnap. — Én nem tudom nézni, milyen gyorsan olvad a kezemben az állam pénze semmivé. Én tudom, hogy a munkásasszonyok filléres gondokkal küzdenek, minden falat étel, minden korty ital megakad a torkomon. — Jól van, Fóti elvtárs — állt föl a főnököm. — Magának van igaza. Ne is költse tovább azt a napi tíz dollárt. Inkább nyugodjunk bele abba, hogy naponta ennek legalább a százszorosa áramlik ki az országból. Ne keresse a csempészeket, az üzéreket, hiszen az napi tíz dollárjába is belekerülhet az államnak. Lehajtott fejjel jöttem ki a szobából. Felvettem a telefont, az irodámat hívtam. — Vegyék elő a legutolsó három hónap razzia-jelentéseit, összegezzék, milyen napokon, hány órakor és hol tartottuk a legeredményesebb razziákat. Abban az időben ugyanis valahányszor feltűntünk az eszpresszókban, csak sepernünk kellett. Az asztalok között a földön sok-sok dollárt találtunk. Leleplezésüktől félve, az üzérek dobálták el bankjegyeiket. ... Ezt az estét a Broadway elnevezésű mulatóban kezdtem. Ez arról volt híres, hogy a pincér „élő áru” közvetítésével is foglalkozott. Ittas embert utánozva telepedtem az egyik szeparéba. — Egy whiskyt kérek — kiabáltam a pincérnek. Amikor az italt letette, tízdollárossal fizettem. Elvigyorodott, szó nélkül zsebre vágta ezt a hatalmas összeget és kisvártatva egy szép, tizenhét éves lánnyal tért vissza. — Evelyn vagyok — mondta a kislány, amikor az asztalomhoz ült. Vidéki kereskedőnek mondtam magam, és két dollárt csúsztattam a kezébe. — De szivi... Ugye ... nem vagy beteg ? — kérdezte a nő. Táncoltunk, visszaültünk az asztalunk mellé. A „társaságról” kezdtünk beszélgetni. A jelenlevőket Evelyn (később kiderült, hogy egy disszidált tábornok szépreményű leánykája) nagyszerűen, hogy úgy mondjam, közelebbről ismerte. Szépen elsorolta, melyik vendég mivel foglalkozik. Volt közöttük bőrspecialista, cukorspecialista, hú®- és zsírspecialista. Ott táncoltak a főváros legnagyobb ékszerészei, néhány üveges, és persze a nyugati (főleg amerikai) katonai missziók rágógumit majszoló katonái. Mindegyik legalább colonelként (ezredes) mutatkozott be, de másnap kiderítettem, hogy legtöbbjük egyszerűen: baka vagy legfeljebb hadnagy volt. Fizettem, taxit rendeltem, irány a Gyertyafény Club. A lány elolvadt, amikor úgy tettem, mintha az előző kétdollárosról megfeledkeztem volna és újabb bankjegyeket csúsztattam a kezébe. A Clubban nem volt szabad asztal. A lány azonban intézkedett és a pincér helyet csinált a számunkra. Hajnal volt már, amidőn egyszerre nagy társaság, négy-öt férfi és egy királynői szépségű nő lépett a terembe. Az eddigi, zsongás egy pillanatra megszakadt. — Itt jön Josephine! — suttogta a lány. Valóban királynőnek kijáró udvariassággal fogadták az asszonyt. De mintha a kísérői Ágnes-ként szólították volna. — Csak mi nevezzük Josephine-nek — kuncogott a lány — tudniillik ő is a Napóleont szereti. — Egy éjszakája meg is érne néhány aranyat — mondtam. — Ő inni szereti a Napóleont, több pénze van, mint itt mindenkinek együtt, különben is pénzért kalandra nem kapható. Úgy éreztem, megleltem, akit keresek. (Folytatjuk)