Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-11 / 11. szám

AUTOMATIZÁLT „KÖZLEKEDÉSI RENDŐRÖK” A közelmúltban elhunyt Ligeti György, a„Technika” című folyóirat főszerkesztője emlékének adózunk itt közölt posthumus írásával. Napjainkban közlekedési dugók és torlaszok bénítják meg a csúcsforgalmi órákban a világ nagyvárosainak legszélesebb főútvonalait is, és a közlekedő emberek számának növekedésével növekszik a balesetek száma, mind több idő telik a gyalogosok várakozásával a kereszteződéseknél. De az utasokat is bosszantja az autóbuszok és a villamosok csigalassúsága. A közlekedési szervek csupán Moszkvában 1964- ben 25,5 millió órát vesztettek emiatt, 40 millió rubel értékben. Ezért a közlekedés-irányítás automatizálása korunk egyik legidőszerűbb feladata. A moszkvai városi tanács végrehajtó bizottságának megbízásából, a Moszgortranszprojekt automatikai és telemechanikai osztálya hozzáfogott a közúti forgalom automatikus irányítására való áttérés lehetőségének tanulmányozásához a szovjet fővárosban. Az elektronikus agyak által végzett lámpairányítás rendet teremt a kereszteződésben, a szűk városi utcát nagy sebességű főútvonallá változtatja. Mi történik azonban városszerte? Nem zavarják-e majd egymást ezek az automaták? E kérdésre a választ a Moszkvában megkezdett nagyszabású kísérlet adja majd meg. Ehhez a szakértők és a moszkvai közlekedési rendőrök a Szerpuhovszkij nevű kerületet — a szovjet főváros legforgalmasabb közlekedési gócainak egyikét — választották ki. Az aránylag nem nagy kerületnek, a legkülönbözőbb járművekkel terhelve, hét útkereszteződése (itt még Villamos is jár) automata rendszerű forgalomirányítás alá kerül. A rendszer felépítése egyszerű. „Szemei”, a közlekedési érzékelők, az áthaladó járműveket számlálják, majd telemechanikai csatornákon továbbítják a szerzett információkat az elektronikus központi vezérlőgépbe. Ez a gép jól „ismeri" a különféle szabályokat, amelyeket alkalmaznia kell: memóriája tárolja a villanyrendőr-típusok előre pontosan megszabott programját. A forgalom intenzitásáról, az áramlások koncentrációjáról és sebességéről szóló információkat esetenként gyorsan „beolvassa” a gép, majd automatikusan kiválasztja a legkedvezőbb megoldást, és vezérli a beavatkozó automatika-egységeket, amelyek pedig az útkereszteződésen felállított jelzőlámpákat „kezelik”. A rendszer előnyei máris világosak: a tilos jelszámítást illeti, az automatika-rendszer felállítása a Szerpuhovszkij kerületben 150 ezer rubelbe került, és ez az összeg csupán a tilos jelzésből adódó kényszermegállások csökkenése révén két-három év alatt megtérül. A városi utak forgalmának az intenzitása évről évre emelkedik. A szakemberek kiszámították, hogy a szovjet főváros főútvonalain szükséges átbocsátó képesség biztosítására, két-három év elteltével, a Szerpuhovszkij kerületben felállított automata vezérlőrendszerhez hasonló, de annál tökéletesebb és bonyolultabb , egységes rendszer szükséges, amely mintegy ezer moszkvai útkereszteződés szabályozására terjed ki. Egy ilyen rendszer tervét a Moszgortranszprojekt már elkészítette. A rendszer neve „Start” (szisztéma teleavtomaticseszkovo regulirovanyia transzporta). Természetes dolog, hogy az automata vezérlés (legalábbis eleinte) nem képes minden olyan feladat megoldására, amely a forgalom irányítása során felmerül egy olyan forgalmas városban, mint Moszkva. Hatása nem lesz elegendő például ünnepnapokon, felvonulások, labdarúgó-mérkőzések alkalmával. Az automata készülékek bizonyos mértékig „vakok”, azaz nem tudják megkülönböztetni az útkereszteződésnél az üzemképtelenné vált gépkocsi által létrehozott dugót a járművek sokaságának koncentrációjából adódó torlódástól. A „Start”-rendszerben ezért az automatikán kívül megtalálható a diszpécser-irányítás, amely a számítóközpontból történik. A központi processzor által a mnemovázlat (a város térképe) felé továbbított jelek alapján, a kezelők figyelik a főútvonalakon előálló helyzeteket, valamint az ott működő berendezések épségét. Ha például a mnemovázlat valamely pontján kigyullad a riasztólámpa, a kezelő a kérdéses kereszteződésben felállított tv-kamerával „felhívja” a szóban forgó kereszteződést, ez megjelenik a tv-monitor ernyőjén, gyorsan elemzi a fellépő kritikus helyzetet, majd az előtte levő kapcsolótáblán megfelelő utasításokat ad ki a processzornak, amely azt a kereszteződés vezérlőegységéhez továbbítja. A központi processzor ilyenkor tárolja a kezelő döntését, a továbbiakban pedig elemezheti majd azt. LIGETI GYÖRGY més majdnem 25 százalékkal rövidebb ideig fogja feltartani a járműveket, mint eddig. A rendszert egyúttal nagyfokú megbízhatóság is jellemzi. Ha pedig a központi készülék vagy a telemechanikai csatornák mégis elromlanak, a „mikrokerület” forgalma nem borul fel: a vezérlőegységek önprogramozó készülékei átveszik a „hatalmat” az útkereszteződésben. A legnehezebb helyzetekben a központi kezelő mindig be tud avatkozni kibernetikai „munkatársainak” a munkájába, és át tud kapcsolni kézi irányításra. Ami pedig a gazdasági A RENDSZER KÖZPONTI VEZÉRLŐSZÍMÍTÓ KÖZPONTJA. A szíriai metélt Solymosi jól emlékszik: azon a napon éppen szíriai metélt volt ebédre. Anni, a felesége, a lábát lejárta friss tojás után, s amikor végre sikerült szereznie, nagy nekibuzdulásában be is telefonált a hivatalba. Solymosit ínyencként ismerték: senki sem csodálkozott azon, hogy a hír hallatán diadalkiáltásban tört ki, vette a kabátját, és hazasietett. Ebéd után kedvtelve dőlt hátra, és éppen azt fontolgatta, hogy elkéri a mai délután, és jót szundít a kellemesen meleg lakásban, amikor csöngettek. A hivatalbeli gépkocsivezető állt az ajtóban, tehetetlenül tárta szét a karját: igen, mennie kell. Az alezredes már várta. Az irodai asztalon kávéskészlet, konyakos pohárka. Amikor Solymosi belépett, csak egy aranyló női hajkoronát látott a háttal álló karosszék pereme felett. Nem volt ideje fontolgatni, mert az alezredes már fel is állott, és felemelkedett a szőke hajkorona tulajdonosa is. Solymosi érdeklődve vette szemügyre a parancsnoka vendégét. A híres színésznőt személyesen, közelből eddig még sohasem látta. — A művésznőt nem kell bemutatnom, Solymosi elvtársat viszont igen. Így azután túl is estem minden társadalmi feladat legnehezebbikén, a bemutatáson — mondta. A művésznő gyors, kis nevetést hallatott. — Az igazi drámákban — filozofált — sohasem kell a szereplőket bemutatni. Csak belépnek, s a néző már tudja is, fontos alak ál a függöny előtt... — Ezek szerint — fogadta el a felkínált helyet Solymosi — a művésznő ebben a drámában csak néző lesz. De ki lesz akkor a főszereplő?! — kérdezte, miközben leült, és cukrot ejtett a kávéjába, amely már kitöltve várta őt. Óvatosan sandított az asszonyra, és ekkor mindketten elmosolyodtak, tetten érték egymást, mindketten a másik arcát, szemét figyelték titokban. Az alezredes kedvtelve nézegette Solymosit. — Azt hiszem — mondta —, mi hárman már tudjuk, ki lesz a főszereplő. Csak azt nem tudjuk, ki lesz a partnere. Vagyis meg kell keresni azt a szereplőt. — Ó, mennyire emlékeztet ez a szituáció engem Pirandellóra. „Hat szerep keres egy szereplőt...’ — A szerző megvan, gondolom, az maga az élatetitiled ,b a dráma meglevő szerepelőit kell felkutatnunk — vélte Solymosi. — És persze, a szereposztást. Kérem a művésznőt, mondja el Solymosi elvtársnak is, mi vezette hozzánk. A hölgy csendes, visszafogott játékkal készült mondandójához. — Én kérem, sok-sok levelet kapok. Ez nem jelent semmit, közel sincs annyi postám, mint egy pop énekesnek, illetve mint egy olyan énekesnek, aki azt hiszi magáról, hogy beat-muzsikát művel. De azért nem panaszkodom, van levelem éppen elegendő. Mióta a világ BODROGI SÁNDOR: világ, a színésznőknek leveleik, „levelező tagozatos” rajongóik is vannak. Persze ... előfordul, hogy... ez szakmai titok, hogy azokra a levelekre a titkár válaszol, vagy a titkárnő. Vagy egy rokon, aki ezt a funkciót szívességből ellátja. Az én leveleimet spéci él egy baráti család egyik tagja kezelte. Egészen a legutóbbi időkig, amikor is az illető megbetegedett. Azóta ez a munka is reám szakadt. Hetenként egy délutánomat az érkezett levelek felbontására, megválaszolására fordítom. Ez három órámat veszi igénybe, ha — adja Isten — ennél több levelem jönne, akkor kemény szívvel félreteszem, s majd egy hét múlva kerül sorra a restancia. — Tehát új és régi levelek keverednek — mondta az alezredes. — Természetesen. Két hete is átnéztem a postát, és egy érdekes, müncheni levelezőlap is a kezembe került. Már az is érdekes volt, nem találtam bélyeget a lapon. Egyébként itt van, tessék megnézni, elolvasni „Üdvözlet Münchenből. A születésnapi tortához gratulálok. Az ajándék megy. Sok örömet az új szerepkörben. Tapsot és sok függönyt. Három utca egy telt ház. Pucus.” — Nem tudtam mit kezdeni a levéllel. Ki az a Pucus? Milyen születésnapi tortára céloz? Én kérem, tizenegy éve igen kevés édességet fogyasztok, tortát pedig ... soha. A születésnapom pedig júliusban van, most pedig, ugye ... havazik. — Néhány nap múlva újabb, számomra érthetetlen levél került elő, ezen már bélyegző is volt, ezt is az előbbi kéz írhatta. A szövege is ugyanaz volt, mintha csak kópiája lenne az előzőnek. Talán három nap telt el, ma délben hazamegyek, az előszoba tocsog a bélyegzőpárna-festéktől. Képzelhetik a dühömet: a vadonatúj parkettám teljesen tönkrement, valaki legalább félliternyi lila festéket töltött a posták bedobására szolgáló nyíláson keresztül a lakásba. — És a napi postában? — Azonnal a rendőrségre rohantam, ők kértek meg, hogy bejelentésemet önöknek is mondjam el, azért vagyok itt. A postát még át sem néztem. Kiváncsi vagyok, ki lehet az a rosszakaróm, aki ilyen nagy kárt okozott nekem. Az ismeretlen levélíró küldeményére csak itt gondoltam, az alezredes elvtárs — ugye, helyesen szólítom? — hozta a két dolgot kapcsolatba egymással. Hazarohantam, és elhoztam a két furcsa levelet. Solymosi eloltotta cigarettáját, és felállóit. — Kedves művésznő, ha megengedné, most elmennénk a lakására, egy kicsit körülnézni a bélyegzőfestékkel tönkretett napi postája között. A belvárosi lakás egy szépen karbantartott bérház hatodik emeletén, a lépcsőházból nyílik. Ide bárki észrevétlenül feljöhet, és akár tíz liter párnafestéket is a lakásba tölthet, nagyon kicsiny a valószínűsége annak, hogy a szemközti lakás bérlője éppen a kritikus pillanatban lépjen ki — állapította meg Solymosi. Érdeklődéssel nézte a művésznő lakásnyitási műveletét: elsőnek egy biztonsági zár kulcsát illesztette a kulcslyukba, majd egy másik, végül pedig egy harmadik zárat nyitott ki. — Mióta betörtek nálam, nagyon féltem a lakásomat. Kevés holmim van, de amim van, az érték: néhány eredeti festmény, pár ékszerdarab, és bibliofil miniatűr könyvkiadványok — ez minden. De mindezek pótolhatatlan darabok, amelyeknek értéke számomra eléggé jelentős. Solymosi érdeklődve nézett az asszonyra. Itt, a lépcsőház félhomályában szinte minden arcvonását jobban szemügyre lehetett venni: a kendőzőszerek finom rétegei alatt egyszerre sötétebb, élesebb vonalakkal tűntek elő a futó idő keltette arc- és homlokráncok. A művésznő kissé hunyorgott is, Solymosi esküdni mert volna, amikor a dáma a leveleit rendezgeti, szerepet tanul vagy újságot olvas, szemüveget vesz elő táskájából. Kísérőjük, aki a technikusok közül velük tartott, kérte, engedjék őt elsőként a lakásba. Ott álldogáltak a folyosón, s néhány perc alatt Solymosi megtudta, hogy több, mint öt esztendeje történt az a betörés, besurranó tolvaj követte el, aki délelőtt, kihasználva a művésznő távollétét, a lakásba hatolt, és onnan néhány apróságot vitt magával. Az akkoriban lefolytatott nyomozás nem vezetett semmiféle eredményre, a kis szürke tolvajocska nem hagyott nyomot amikor távozott, s amit magával vitt: néhány ruhadarabot, illatszereket és arc-, ajak-, szemfestéket, az sem került többé elő. (Folytatjuk)