Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-11 / 11. szám

! Fehér bundába burko­lóztak a házak, a kémé­nyek, hártyás a vizek há­ta, nem lúdbőrzik a fel­­feltámadó széltől. Tanítási időben — déltájt — ér­keztem a szalkszen­tmár­toni általános iskolába, az ajtók mögül gyerekhangok szűrődnek ki: „Kétszer kettő négy, háromszor ket­tő hat”, énekszó hangzik. Egy másik tanteremben meg-megtorpanva szöveget recitál egy céravékony leánykahang. Malmai Károlyt, az is­kola földrajz- és rajzta­nárát a nevelői szobában találom. Megyeszerte is­mert Petőfi-rajongó. („Mint oly sokan nálunk. Talán egyetlen más helységben sincs olyan mélyen élő Petőfi-kultusz, mint Szalk­­szentmártonban. A legöre­gebbek még ma is így emlegetik a költőt, hogy: a Sándor, a Sándor fiú.”) Majsai Károly 1956 óta — ekkor jött feleségével a szalkszentmártoni isko­lába — kisebb múzeumra való relikviát, emléktár­gyat gyűjtött össze. Kere­sem e mélyről fakadó, őszinte szenvedély okát, eredetét. Így vall erről: — Dédanyám a Thúry vízimolnár családból szár­mazott. Kilencvenkét esz­tendős korában halt meg, és személyesen is­merte a költőt. Gyerek­koromban sokszor leültem dédanyám ágya mellé a kis gyalogszékre, és úgy hallgattam a Petőfiről szó­ló szavakat, mint a leg­gyönyörűbb mesét. — Már gyerekkoromban Petőfi-verseket szavaltam. Később, 1931-ben, diák­éveim alatt részt vettem egy olyan pályázaton, ame­lyen a költő ötven versét kellett megtanulni, s egy bizottság előtt elmondani. Díszes oklevéllel tüntettek ki, ma is őrzöm az írást... * Szalkszentmártonnak — Majsai Károly jóvoltából — saját Petőfi-múzeuma van. Hogyan gyűlt össze az anyag? Elmosolyodik. — Sokan segítettek. Út­törők és idős parasztem­berek, tanártársak és osz­­tagok. Itt mindenkinek szívügye, hogy a költő emlékét méltó módon meg­őrizzük. Azt már nem tőle tu­dom — talán túlzott sze­rénységből hallgatott róla —, hogy életének jó né­hány esztendejét áldozta — és áldozza — az em­léktárgyak felkutatására. Valóságos nyomozómunkát végzett. Miért? — talán ezt a ki nem mondott kérdést olvassa ki tekintetemből, mert kérdezetlenül ezeket mondja: — Itt születtem Szalk­szentmártonban, s a Pe­­tőfi-kultusz, a költő iránt érzett szeretet gyermekko­rom óta­­kísér. Mi, akik itt élünk, szinte testvé­rünknek érezzük Petőfit, nagyon közel áll hozzánk, hiszen ezeken az utcákon sétált több mint egy év­százada, 1845—46-ban, itt írta — apja kocsmájának ivójában — verseinek egy részét: a Tündérálmot, a népdallá vált Fa leszek, ha fának vagy virágát, a Felhők ciklus gyönyörű darabjait... S ezt a szép tájat énekelte meg sok­sok költeményében. Ezért — hogy emlékét még élőbbnek érezzük — akar­tam létrehozni egy kis múzeumot. No, és nem utolsósorban azért, hogy a mai fiatalokba is átplán­táljam azt a mély haza­szeretetet, emberséget, amely a költőt hevítette. * Az emléktárgyakat a múzeummá átalakított út­törőotthonban állították ki — valamikor e helyiség­ben bérelt kocsmát és mé­szárszéket az öreg Petro­­vics, több költeményét itt vetette egykor papírra Pe­tőfi Sándor, s ezért a „112 vers házának” is nevezik az öreg épületet. Nézegetjük az ereklye­ként őrzött tárgyakat: a mángorlót, a levesestálat, a lámpát, a mozsártörőt , meghatottan simítom vé­gig a kék kásmír vállken­­dőt, amelyet valamikor a költő édesanyja borított magára... A gyerekek kikísérnek az iskola kapuja elé. „A szobrot is tessék megnéz­ni!” — kiáltják utánam. A havas talapzaton álló modern alkotás az iskola közelében áll. A szalk­­szentmártoni öregek úgy emlegetik: ,a Sándor szobra”. S amikor elmennek előt­te, megemelik a kalapju­kat ... . (kárpáti) A költő szobra Szalkszentmártonban A múzeumi tárgyak egy része Majsai Károly NAGY Z. IMRE felvételei AZ EICHMANN-KINCS NYOMÁBAN Rave professzor berlini képekkel jelentkezik Kísérteties, hátborzongató kép a tár­nákban: csillámló aranyrudakat cipelő, csontsovány, elkínzott arcú, facipős fog­lyok! Az egyes aranyrudak súlya mint­egy 12—13 kiló, rajta a Porosz Állami Pénzverde, illetve a Német Arany- és Ezüstelválasztó Vállalat (DEGUSSA) hitelesítése, annak igazolásaképpen, hogy az arany 24 karátos, és megfelel a világpiac követelményeinek. Hiszen azt akarták, hogy ne is sejtse senki az arany eredetét. Csupán az auschwitzi koncentrációs táborból, a hullagyalázó SS-fogorvosok naponta 12 kiló arany­fogat, vagyis évi átlagban 4,4 tonna aranyat szállítottak. A nácik más halál­gyáraiból származó mennyiségek sem kisebbek. 1943 októberében Eichmann megszervezte a lublini zsidóirtást, az SS pusztító és rablóhadjáratának „ered­ménye” 1,4 millió márka értékű kül­földi deviza, ebből félmillió dollár, 844 ezer márka értékű aranyérme, 1800 kiló rúdarany és 10 tonna ezüst, platina órák, ékszerek, összesen 26 millió már­ka értékben, és így tovább. Ezenkívül most éppen csak megemlítjük, hogy a holland, francia, luxemburgi, cseh, szlovák és magyar zsidóktól további milliókat raboltak. Mindenesetre tény, hogy a hitleri Németország teljes aranyelválasztó kapacitásával sem győzték a nemesfémek , beolvasztását. Úgyhogy a foglyok most ládaszámra cipelték az ezüst evőeszközt, zsák­számra az arany és ezüst cigarettatár­­cákat, kosarakban a kapcsokat és órá­kat az SS kincses boltozataiba. A tökéletes tervezés ellenére, azok­ban a napokban váratlan dolgok is tör­téntek Merkers községben. Alig néhány órával azután, hogy az Eichmann­­kincsre rázárták a vasajtót, Berlinből tehergépkocsi-oszlop érkezett az akna bejárata elé. A váratlan szállítmány kísérőjeként Paul Ortwin Rave műtör­ténész professzor, a berlini Nemzeti Galéria első őre jelentkezett az SS-nél. A birodalmi kancellária állítólagos kü­lönengedélyével mintegy 700 értékes, kisebb és közepes méretű és egypár nagyobb formátumú festményt hozott magával. A képek nagy része már he­tek óta gondozatlanul hevert két ber­lini légvédelmi bunkerben, egyik-másik festmény még csak be sem volt csoma­golva, az utaztatás jócskán megviselte. Az SS-őrség először megtagadta a festmények befogadását, majd tele­fonon tisztázták az ügyet. A foglyok te­hát a tehergépkocsi rakományát is le­szállították a hegy mélyébe, és kellő távolságban az aranyraktártól, egy tel­jesen előkészítetlen tárnában helyezték el. A tárgyalások és beszélgetések ré­vén most már Rave professzor is — akaratlanul — tudomást szerzett az aranykincsről, beavatott lett. 1945. áp­rilis 6-án, négy héttel a képszállítmány megérkezése után, az SS-őrök terv­szerűen útnak indították az életben maradt foglyokat; a halálmenet iránya: Buchenwald. Az SS-keretlegények meg­kezdték a terhes tanúk szisztematikus fizikai megsemmisítését. Időközben a 3. amerikai hadsereg páncélosékei Majna-Frankfut és Kassel térségéből előretörve, a Rhön-hegység és a Thüringiai-erdő nyugati nyúlvá­nyainál jártak. Alighanem még hóna­pokig eltartott volna, míg az ameri­kaiak — ha ugyan egyáltalán — rá­bukkannak az SS-kincsre. Három fo­goly, két orosz és egy francia, akiknek sikerült lemaradniuk a halálmenetről, az amerikaiaknál jelentkezett, és az ő figyelmeztetésükre lemondtak az akna­torony előkészített felrobbantásáról. (Folytatjuk) Dr. Julius Mader hiteles tudósítása­ ­ Adolf Eichmann, SS-tábornok, aki az izraeli Ramleh börtön liitóján fejezte be életét A merkersi pályaudvar, ahova 1945-ben a „szigorúan titkos” szállítmányok be­futottak

Next