Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-11 / 11. szám
! Fehér bundába burkolóztak a házak, a kémények, hártyás a vizek háta, nem lúdbőrzik a felfeltámadó széltől. Tanítási időben — déltájt — érkeztem a szalkszentmártoni általános iskolába, az ajtók mögül gyerekhangok szűrődnek ki: „Kétszer kettő négy, háromszor kettő hat”, énekszó hangzik. Egy másik tanteremben meg-megtorpanva szöveget recitál egy céravékony leánykahang. Malmai Károlyt, az iskola földrajz- és rajztanárát a nevelői szobában találom. Megyeszerte ismert Petőfi-rajongó. („Mint oly sokan nálunk. Talán egyetlen más helységben sincs olyan mélyen élő Petőfi-kultusz, mint Szalkszentmártonban. A legöregebbek még ma is így emlegetik a költőt, hogy: a Sándor, a Sándor fiú.”) Majsai Károly 1956 óta — ekkor jött feleségével a szalkszentmártoni iskolába — kisebb múzeumra való relikviát, emléktárgyat gyűjtött össze. Keresem e mélyről fakadó, őszinte szenvedély okát, eredetét. Így vall erről: — Dédanyám a Thúry vízimolnár családból származott. Kilencvenkét esztendős korában halt meg, és személyesen ismerte a költőt. Gyerekkoromban sokszor leültem dédanyám ágya mellé a kis gyalogszékre, és úgy hallgattam a Petőfiről szóló szavakat, mint a leggyönyörűbb mesét. — Már gyerekkoromban Petőfi-verseket szavaltam. Később, 1931-ben, diákéveim alatt részt vettem egy olyan pályázaton, amelyen a költő ötven versét kellett megtanulni, s egy bizottság előtt elmondani. Díszes oklevéllel tüntettek ki, ma is őrzöm az írást... * Szalkszentmártonnak — Majsai Károly jóvoltából — saját Petőfi-múzeuma van. Hogyan gyűlt össze az anyag? Elmosolyodik. — Sokan segítettek. Úttörők és idős parasztemberek, tanártársak és osztagok. Itt mindenkinek szívügye, hogy a költő emlékét méltó módon megőrizzük. Azt már nem tőle tudom — talán túlzott szerénységből hallgatott róla —, hogy életének jó néhány esztendejét áldozta — és áldozza — az emléktárgyak felkutatására. Valóságos nyomozómunkát végzett. Miért? — talán ezt a ki nem mondott kérdést olvassa ki tekintetemből, mert kérdezetlenül ezeket mondja: — Itt születtem Szalkszentmártonban, s a Petőfi-kultusz, a költő iránt érzett szeretet gyermekkorom ótakísér. Mi, akik itt élünk, szinte testvérünknek érezzük Petőfit, nagyon közel áll hozzánk, hiszen ezeken az utcákon sétált több mint egy évszázada, 1845—46-ban, itt írta — apja kocsmájának ivójában — verseinek egy részét: a Tündérálmot, a népdallá vált Fa leszek, ha fának vagy virágát, a Felhők ciklus gyönyörű darabjait... S ezt a szép tájat énekelte meg soksok költeményében. Ezért — hogy emlékét még élőbbnek érezzük — akartam létrehozni egy kis múzeumot. No, és nem utolsósorban azért, hogy a mai fiatalokba is átplántáljam azt a mély hazaszeretetet, emberséget, amely a költőt hevítette. * Az emléktárgyakat a múzeummá átalakított úttörőotthonban állították ki — valamikor e helyiségben bérelt kocsmát és mészárszéket az öreg Petrovics, több költeményét itt vetette egykor papírra Petőfi Sándor, s ezért a „112 vers házának” is nevezik az öreg épületet. Nézegetjük az ereklyeként őrzött tárgyakat: a mángorlót, a levesestálat, a lámpát, a mozsártörőt , meghatottan simítom végig a kék kásmír vállkendőt, amelyet valamikor a költő édesanyja borított magára... A gyerekek kikísérnek az iskola kapuja elé. „A szobrot is tessék megnézni!” — kiáltják utánam. A havas talapzaton álló modern alkotás az iskola közelében áll. A szalkszentmártoni öregek úgy emlegetik: ,a Sándor szobra”. S amikor elmennek előtte, megemelik a kalapjukat ... . (kárpáti) A költő szobra Szalkszentmártonban A múzeumi tárgyak egy része Majsai Károly NAGY Z. IMRE felvételei AZ EICHMANN-KINCS NYOMÁBAN Rave professzor berlini képekkel jelentkezik Kísérteties, hátborzongató kép a tárnákban: csillámló aranyrudakat cipelő, csontsovány, elkínzott arcú, facipős foglyok! Az egyes aranyrudak súlya mintegy 12—13 kiló, rajta a Porosz Állami Pénzverde, illetve a Német Arany- és Ezüstelválasztó Vállalat (DEGUSSA) hitelesítése, annak igazolásaképpen, hogy az arany 24 karátos, és megfelel a világpiac követelményeinek. Hiszen azt akarták, hogy ne is sejtse senki az arany eredetét. Csupán az auschwitzi koncentrációs táborból, a hullagyalázó SS-fogorvosok naponta 12 kiló aranyfogat, vagyis évi átlagban 4,4 tonna aranyat szállítottak. A nácik más halálgyáraiból származó mennyiségek sem kisebbek. 1943 októberében Eichmann megszervezte a lublini zsidóirtást, az SS pusztító és rablóhadjáratának „eredménye” 1,4 millió márka értékű külföldi deviza, ebből félmillió dollár, 844 ezer márka értékű aranyérme, 1800 kiló rúdarany és 10 tonna ezüst, platina órák, ékszerek, összesen 26 millió márka értékben, és így tovább. Ezenkívül most éppen csak megemlítjük, hogy a holland, francia, luxemburgi, cseh, szlovák és magyar zsidóktól további milliókat raboltak. Mindenesetre tény, hogy a hitleri Németország teljes aranyelválasztó kapacitásával sem győzték a nemesfémek , beolvasztását. Úgyhogy a foglyok most ládaszámra cipelték az ezüst evőeszközt, zsákszámra az arany és ezüst cigarettatárcákat, kosarakban a kapcsokat és órákat az SS kincses boltozataiba. A tökéletes tervezés ellenére, azokban a napokban váratlan dolgok is történtek Merkers községben. Alig néhány órával azután, hogy az Eichmannkincsre rázárták a vasajtót, Berlinből tehergépkocsi-oszlop érkezett az akna bejárata elé. A váratlan szállítmány kísérőjeként Paul Ortwin Rave műtörténész professzor, a berlini Nemzeti Galéria első őre jelentkezett az SS-nél. A birodalmi kancellária állítólagos különengedélyével mintegy 700 értékes, kisebb és közepes méretű és egypár nagyobb formátumú festményt hozott magával. A képek nagy része már hetek óta gondozatlanul hevert két berlini légvédelmi bunkerben, egyik-másik festmény még csak be sem volt csomagolva, az utaztatás jócskán megviselte. Az SS-őrség először megtagadta a festmények befogadását, majd telefonon tisztázták az ügyet. A foglyok tehát a tehergépkocsi rakományát is leszállították a hegy mélyébe, és kellő távolságban az aranyraktártól, egy teljesen előkészítetlen tárnában helyezték el. A tárgyalások és beszélgetések révén most már Rave professzor is — akaratlanul — tudomást szerzett az aranykincsről, beavatott lett. 1945. április 6-án, négy héttel a képszállítmány megérkezése után, az SS-őrök tervszerűen útnak indították az életben maradt foglyokat; a halálmenet iránya: Buchenwald. Az SS-keretlegények megkezdték a terhes tanúk szisztematikus fizikai megsemmisítését. Időközben a 3. amerikai hadsereg páncélosékei Majna-Frankfut és Kassel térségéből előretörve, a Rhön-hegység és a Thüringiai-erdő nyugati nyúlványainál jártak. Alighanem még hónapokig eltartott volna, míg az amerikaiak — ha ugyan egyáltalán — rábukkannak az SS-kincsre. Három fogoly, két orosz és egy francia, akiknek sikerült lemaradniuk a halálmenetről, az amerikaiaknál jelentkezett, és az ő figyelmeztetésükre lemondtak az aknatorony előkészített felrobbantásáról. (Folytatjuk) Dr. Julius Mader hiteles tudósítása Adolf Eichmann, SS-tábornok, aki az izraeli Ramleh börtön liitóján fejezte be életét A merkersi pályaudvar, ahova 1945-ben a „szigorúan titkos” szállítmányok befutottak