Lobogó, 1971. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-17 / 46. szám
Mélységesen elriasztóak a számok. Nyugat-Németországban egyetlen év alatt csaknem húszezer ember halt meg közlekedési baleset következtében. Nem sokkal maradnak le ettől a többi európai országok, s Magyarország is lassan „felzárkózik”. Emberek ezrei vesztik életüket az országutakon, a városok nyomasztóan zsúfolt forgalmában. A modern közlekedés lassan felér egy elemi csapással, és ha ez így megy tovább, nem lesz túl merész az az állítás, hogy a Föld természetes szaporulatának „természetes” gátja éppen a közlekedés lesz. A modern malthus-elmélet. Napjainkban a közlekedésről beszélni olyan közhely, amely szemernyit sem veszít időszerűségéből. Hiszen mindenki közlekedik. Abban a pillanatban, hogy kilépünk házunk kapuján, egyszerre nem csupán a faj, a társadalmi hovatartozás, a munkamegosztás, hanem a közlekedés rendje szerint is besoroltatunk. Autósokká, utasokká vagy gyalogosokká válunk, s mint ilyenek a közlekedés rendjének, szabályainak óvó korlátai között indulunk dolgunk után. Ezek a szabályok a korszerű, nagyvárosi közlekedés kényszerítő igényei szerint „vésettek kőbe” és útmutatást tartalmaznak ezernyi bonyolult jogi helyzet tisztázásához. Jók ezek a törvények és egyre tökéletesebbek, szigorúbbak lesznek, ahogyan az élet, a forgalom ritmusa diktálja. Mint azt a BTK mostani módosítása is szemlélteti. Mégsem elegendőek a valamennyire is biztonságos közlekedéshez. Mint a társadalmi együttélés megannyi más területén, itt is létkérdés az íratlan törvények és szabályok tiszteletben tartása. Ezek között is a legfontosabb az egymás iránti kölcsönös tisztelet, megbecsülés, és ami mindebből egyenesen következik, az udvariasság, sőt az előzékenység. A közlekedés bármely szintjén veszünk is részt, gyalogosan, villamoson, autóbuszon vagy autón járjuk az utakat, a türelem és a tapintat parancsa a legbiztosabb KRESZ. Idegeinket amúgy is elrongyolja a reggeli bosszúságok naponta vissza-visszatérő nyalábja: a hideg, a meleg, a rossz, füstös, köhögtető levegő, az elviselhetetlen zaj, a járművek zsúfoltsága, a forgalmi rend gyakori változása, az építkezések és bontások, személyes és társadalmi fricskák, amelyektől mindenkinek egyre „dagadtabb az orra”, egyszóval mindaz, amitől a mai ember oly gyakran neuraszténiás. Egy-egy reggeli vagy délutáni csúcsforgalom lemérhetetlen feszültsége képes volna erőművek tucatjait ellátni energiával. Azok az indulati szikrák, amelyek láthatatlanul pattognak gyalogos és autós, autós és autós, utas és személyzet, és a jó ég tudja, még hányféle viszonylatban, robbanásig telítik idegielektromossággal Budapest amúgy sem éppen ózondús légterét. Mire egy-egy fárasztó hétköznap után magunkra csukjuk lakásunk ajtaját, idegszöveteink, mint a rosta, lyukacsossá, elnyűtté válnak. A nagyvárosi közlekedés fejlesztése, reformálása, biztonságosabbá tétele a szakemberek dolga. Ez napjainkban már tudomány. Felerészben. Másik felét azonban mi, akik közlekedünk, akik morcosak, rosszkedvűek és rossz modorúak vagyunk egymáshoz, mi tudnánk csak megváltoztatni. Kedélyünkkel együtt derűsebbé tenni. Mondom, mindannyian, akik közlekedünk. És ki nem közlekedik manapság? —r —r A végeláthatatlan szibériai sztyeppéken, szovjet Távol-Keleten, a Japántengeren és a Csendes-óceánon át utaztam repülővel, vonattal, hajóval és autóbusszal Tokióba. A császárság fővárosa nem őrzi már a második világháború pusztításainak nyomait, csupa mozgás, eleven, lüktető forgalmú világváros. A világ metropolisai közül csak New Yorkkal és Londonnal hasonlítható össze. De tulajdonképpen egyikkel sem. Tokió különleges varázsát nem csupán földrajzi helyzete s hihetetlen népsűrűsége határozza meg, hanem — véleményem szerint — két tényező jellemzi: a technikai civilizáció magas foka, s az emberek, akik ennek ellenére is sok mindent megőriztek-átmentettek az ősi japán kultúrából, hagyományokból. Tokió „abszolút központjában” terpeszkedik Hirohitó császár rezidenciája, a múlt maga. Mellette sűrű egymásutánban acélvázas üvegpaloták sora — ez már a jövő! S a mai tokiói hétköznapok? A kimonós hölgy japán gyárt-*mányú luxus csodakocsiba száll be, az átlag japán bútorozatlan szobájában a földön levő tatami-szőnyegen ülve a színes tévéadások egyikét nézi, a hívők óriási tömegei keresik fel a buddhista és a sintóista szentélyeket, a nagyvilági szórakozóhelyeken gésautódok riszálják a testüket, miközben folyik a rizsbor és -pálinka. Íme, ezt láttuk (kamerám és én) a japán császárság fővárosában. Aszakaszai bevásárlónegyed Tokió a világ egyik legtisztább városa. Amit látunk, kivétel Mici és maci Gyalogosok és vásárlók a híres bazársorban Vasoroszlán és automatafegyveres őr vigyáz a császárra Kép és szöveg: SZÉKELY TAMÁS Vasárnap délelőtt a városközpontban Menyasszony, teljes „díszben”