Lobogó, 1971. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-29 / 39. szám
Bemutatjuk Budapestet Ferencvárosi földre guggoló kis házak, macskaköves, szűk utcák, gyárak, vágóhidak, bérházak közé ékelt zöld oázisok — terek —, ez a Ferencváros. Háromarcú kerület. Peremén kisvárosi hangulatot árasztó, földszintes házak. Derekán a Körút, nagy bérpalotákkal, állandó csúcsforgalommal, neonfényekkel. S az Üllői útnál a messzire nyújtózkodó lakótelep — ez már a jelen. Kilencedik kerület, Ferencváros, Franzstadt... Százötven éve káposztáskertek álltak itt, 25 éve sötét, külvárosi kerület volt, ma gazdag iparnegyed, fejlődő, szépülő városrésze Budapestnek. Villamosról, autóból nem lehet megismerni. Gyalogszerrel könnyebb... Sétálok a csendes Bakáts téren, a Páva utca apró házai között, benézek sötét udvarokba, ahol az égbolt, a fény felé nyújtóznak a kiültetett, sápadt növények, járok a zajos és vidám Mester utcában, a véget nem érő Üllői úton (fáit Kosztolányi énekelte meg gyönyörű versében), a sivár, tűzfalakkal, füstöt okádó kéményekkel teli Soroksári úton. Útjelzőim az emléktáblák és az emlékképek. „Dési Huber István, a munkásosztály nagy festője e házban lakott.” (Ipar utca 11.) „1937. szeptember 16-án antifasiszta ifjúmunkások ebben a házban szétzavartak egy nyilasgyűlést.” (Tompa utca 14.) „Itt élt Táncsics Mihály, a nagy szabadsághős, 1880—81- ben.” (Üllői út 23.) „E házban lakott Mikszáth Kálmán, 1902-ben.” (Szamuely utca 13.) , a Gát utca 3. kapujában: „Itt született József Attila, a proletariátus nagy költője, 1905. április 11-én.’ Földszint 4. Hét-nyolc esztendeje, amikor itt jártam, még egy idős házaspár lakott a szoba-konyhás kis lakásban. Ma múzeum. — Zsíros néni! Keresik! — kiált fel egy lakó a múzeum gondnokának, és máris jön lefelé az első emeletről egy ősz hajú, szapora mozgású asszony. Ajtót nyit, bevezet, leültet. Elbeszélgetünk. Harminchét éve lakik ebben a ferencvárosi házban. Zsákvarrónő volt, ma már nyugdíjas. — Sokáig nem is sejtettem, milyen híres házban lakom — meséli. — Emlékszem, 1945. április 11-én nagy tömeg gyűlt össze a kapu előtt. Én is kimentem, hogy megnézzem, mi az a csoportosulás. Odakint az Internacionálét énekelték, majd egy nagyon szép fiatal nő szavalt. Amikor befejezte, megkérdezte, van-e itt valaki a házból. öreg ferencvárosi házban, a Márton utca 28-ban akadtam rá a 75 éves Klinkó Józsefre. Amikor beléptem a kis lakásba, mintha múzeumba kerültem volna. A konyha, a szoba falai tele festményekkel- Barcsay, Vaszary, Molnár C. Pál, Gulácsy művei, ezernyi szín villódzott a délelőtti napsütésben: kiáltó-vörös, rozsdabarna, tavaszi-zöld, napfény-sárga. Mondom neki, igen, én, Zsíros Jánosné. Hozzám fordult. „És tudja-e, hogy milyen házban lakik?” — Klinkó József, kérdezte. Tudom — mond ..Hát igen, tam —, a Szup Károlyné megérte az árát a házában. (ő volt a tulajdonos.) „Mást nem tud róla?” Nem én. „Hát József Attiláról hallott-e?” Nem. Arról semmit. „Költő volt. Itt született, a földszint 4- ben.” A kapu fölé közben egy képet tettek, bajuszos, jóvágású férfi arcképét. Amikor menni készültek az emberek, az egyiktől megkérdeztem, ki volt ez a nő, aki szavalt, és aki beszélt velem? „Az? A költő testvére, József Jolán.” Hát így ismerkedtem meg vele. Azóta elolvastam — nem is egyszer — Attila verseit, a róla szóló könyveket, s néhány éve engem neveztek ki a múzeum gondnokának. Ha látogatók jönnek, diákok, felnőttek, mesélek nekik Attiláról, aki itt született, ebben a házban, itt élt, ebben a szoba-konyhás, málló falú lakásban, ahol most mi ketten állunk ... A fotelben fehér szakállú-bajszú, szép fejű öregúr A gyűjtő, örül a látogatónak, hogy mutathatja kincseit, a szobrokat, festményeket — Mire kíváncsi? — Hogyan lett gyűjtő? — Művész nem lehettem, mert közbeszólt az első világháború. Pedig nagyon szerettem rajzolni (ma is festegetek), szabad időmben örökké a képtárakat, múzeumokat bújtam. A Vízművek főfelügyelője voltam, s minden héten 10 pengőt raktam a „pumkasszába”. Év végére több mint 500 pengő gyűlt össze belőle. Akkor elhatároztam, hogy műgyűjtő leszek, s zsebemben a pénzzel elindultam képet vásárolni. Először Vaszary Jánoshoz mentem. Hozzá nehezen lehetett bejutni, egy női Cerberus, a felesége őrizte nyugalmát. Mégis eléje kerültem, összebarátkoztunk, s egy 1200 pengőre becsült festményét nekem adta százért. (Elégedetten nevet, s mutatja a gyönyörű aktot a falon. „Hát igen, megérte az árát.”) — Mindig akkor mentem aukcióra, amikor felhőszakadás volt. Olyankor kevesen voltak, jól tudtam vásárolni. — Mióta lakik a Ferencvárosban Klinkó bácsi? — Több mint negyven esztendeje. Idenőttem, gyökeret eresztettem, akár a fa. Ismertem József Attilát, Dési Huber Istvánt, láttam a régi Mária Valéria roskadozó viskóit, a Kálvin téren Róbert bácsi ingyenkonyháját, s figyelem ma is, hogyan épül, csinosodik ez a városrész. Szeretek sétálni, ismerem az embereket, mindenki jóbarátom, de legszívesebben itthon ülök, gyönyörködöm a képeimben. — Mennyit ér ez a múzeum? — Nem tudom. Számomra felbecsülhetetlen értékű... — Nem adott el belőle semmit? — De igen. A Nemzeti Galériának Mészáros László egyik bronzportréját. — Kit ábrázol a mű? — Engem. Néha elsétálok a Kossuth Lajos térre, és megnézem magamat a Galérián... KÁRPÁTI GYÖRGY A kerület egyik büszkesége, a József Attila lakótelep Zsíros Jánosné: „Nagy tömeg gyűlt össze a kapu előtt” 1971-ben, egy csendes koraestén Épül az aluljáró a VIII. és a IX. kerület „határán” MTI FOTO és SZÉKELY TAMÁS felvételei A Kálvin tér a lóvasúttal és a Danubiuskúttal, 1890 táján. 6