Lobogó, 1973. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-26 / 39. szám

JÓKAI MÓR: Két menyasszony Az 1848. szeptember 29-i pákozdi diadalt a magyar honvédsereg számos győztes csatája követte. Bra­­nyiszkó, Szolnok, Hatvan, Isaszeg, Nagysalló — mindmegannyi fénylő mérföldkő a hazaszeretettől, lel­kesedéstől fűtött honvédek győzelmeinek útján. Jókai Mór — a márciusi ifjak egyik vezére — Damjanich szolnoki diadalának állít emléket ebben az elbeszélé­sében, amelyet folytatásokban közlünk. Élt Szolnokon egy özvegyasszony két szép leányá­val. Rózsa volt az egyik, a másik Anikó. Feketében járt az özvegyasszony, rózsaszínben jártak leányai. Tíz év óta volt özvegy asszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év óta volt a két szép leány meny­asszony, két év­ óta hordta jegygyűrűjét. Az özvegy napról napra aggott, fogyatkozott, köze­ledett férje sírja felé; a két szép leány napról napra szépült és vidámult, közeledve menyegzője felé. Katona volt mindkettő kedvese. Derék, jó, hű, fia­tal. Messze jártak sivatag külföldön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz, tele remé­nyekkel, tele szerelemmel. Most két hónap múlt el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett róluk. Bizonyosan maguk fognak lő­ni, gondolták a szép menyasszonyok, s megnyugodtak benne. Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó napja. Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, temp­lomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet, s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beül­nek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kár­tyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő, s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsen­­dülés köszönti fel... Az 1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömö­ket Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarorszá­gon. Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az. Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyülése. A pá­lyaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétséges arcokkal szálltak ki a vagonokból, összefagy­va, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban. Hátrább nehéz málhásszekerekből hánytak le min­denféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt fele­lős. Turkált közte boldog-boldogtalan, keresve elté­vedt holmiját. Még hátrább fedetlen szekereken nagy, nehéz ágyú­kat lehet­ látni, otthagyva az út közepén, összevissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat, s más egyéb, a gondviselés őrködésére bízott tárgyakat. És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vona­tok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt va­lakije, akit várt és összefutva minden szekeret, nem talált rá,­­ búsan nézett újra a másik vonat elé. Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zúzmarában, reszkető, fázó nők, szepegő kis­fiaikat vonva kezeiknél fogva; az ott levők az érke­zőket, ezek amazokat ostromolták kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz. Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harci dalt énekeltek a ro­hanó vaskocsi mennydörgése mellett. Az emberek összevissza futkostak. Legjobb ismerő­­sök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal lé­vén elfoglalva, a nagy, dúlt tömegben mindenki ma­gára volt hagyva, senki sem segített egymásnak. Benn a városban ezalatt házról házra jártak az úton érkezők, szállást és meleget kérve a náluknál szomorúbb gazdáktól. Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában. Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörve lapultak meg egymással egy szobában, s finnyás úrhölgyek köszönettel fogad­ták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vett ágyat. S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járókelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éj­szakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt. Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfa­gyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől, s az útban tüzet raktak a gép alá, hogy ismét felol­vasszák. Két-három segélymozdony alig bírta aztán az állomásra bevontatni. Túl Szolnokon pedig a tovább menekülők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek a göröngyös, felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zúzmara. Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával, fegyverműhelyek és felszere­lések személyzete. Ismét nagy, nehéz vasgépek rozzant szekerekre rakva, miknek tetején pokrócba burkolt férfiak asz­­szonyok gubbaszkodtak. Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szeke­rek végtelen sorát nem bírva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó szekerek nyo­mában, így volt az esztendő utolsó napján. Az új év első napja csak folytatása e szomorú kép­nek. A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosz­­szat, hordva a bús, elfásult képű népet, málhákat, szekereket és nagy, nehéz ágyúkat. A tegnap jöttek siettek odább, az úton érkezők jár­tak házról házra, szállást és meleget keresve. Csak néhány várakozó nézte a szüntelen jövő szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, ba­rátját, urát vagy marháit. Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénnyel fedett kocsi, hol férje után futó édesanya vitte ágy közé pólyáit gyermekeit, a többi nagyrészint fedetlen, a szél fújt, hordta a havat a menekvő ar­cába. A hideg majd megvette szegényeket. Bús, kedvetlen, elgémberedett arcok mentek tova hett reggeltől estig és estétől reggelig, bele a vendég­szeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól, s hol a közbeeső vendégfogadók­ból jöttünk hírére eleve megszökött minden kocsmá­­ros. És ez így tartott az esztendő másik napján, így tar­tott a harmadikon, negyediken, ötödiken. Mindig több, mindig kétségbeesőbb arcok, iszonyú hófúvás, gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól felismerhetetlen úton. A hatodik napon megszűnt e járás-kelés. Az utolsó gőzgép is megérkezett az utolsó vonattal, már azon alig jött egy-két ember, az is kedvetlen, szótlan, bá­natos. Akiknek várva vártjaik eddig nem érkeztek, azok most búsan, csüggedten keltek­ egyedül a szomorú útra. A biztossági hivatalok elhagyták helyeiket, ami málha, ágyú, készletszer eddig el nem vitetett, ott maradt, senkinek sem volt ebbé rá gondja. Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szol­nokot, a vissza-visszatekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó fekete utat a nép hagyott fe­hér pusztaságon. Ilyenek voltak az ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztendő első napjai Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon. Az utolsó menekvő korán reggel elhagyd a várost. Csöndesen maradt az, várva nyugton az ismeretlen jövendőt. Dél felé hangos dobverés és trombitaszó verte fel csendjét. A magyar hadseregek vonultak keresztül. Haragos, elmérgesedett nép, gyalog és lóháton, szid­va a rossz időt, a szelet és havat és az örökös hátrá­lást és az egész kapatos világot, mely előlük minden ennivalót fölfalt. Egy óráig pihenni telepedett a sereg. Szíves házi­gazdák örömest megosztják vele utolsó falatjaikat, s tüzet raktak neki, hogy melegedjék sok nap és éj vá­szontagságai után. A jó özvegy házához is betoppant egy huszár, szép, karcsú szál legény, veres csákóján kettős aranypaszo­mány, szép fekete bajsza pörgőre pödörve, arcát a csí­pős szél pirosra festette, s bár váltig akarja türtőz­tetni magát, kitör rajta az el nem rejthető mosolygás. E mosolygásról mind ráismernek. Az özvegy é­s a két leány egyszerre kiáltanak fel: „Gábor!” I (Folytatjuk) . Madách Rimepért VÍZSZINTES: 1. Vonatkozó névmás. 4. Az idén ünnepel­tük Madách Imre születésé­nek 150. évfordulóját. — Ke­res­ztúry Dezső fenti című ver­séből idézzük a befejező soro­kat (folytatása a függőleges 10., 35. és a vízszintes 89. fez. so­rokban. — Zárt betűk: Н, GY, I, N, O. 16. Finom tavaszi ve­teményes. 17. idegfeszültség. 18. Az elektromos feszültség gyakorlati egysége. 19. Tánc­­dalénekesnő (Márta). 21. Fran­cia színművész (Jean). 22. Fa­lusi jégtároló. 23. Rossz kíván­ság. 24. Félsziget Közép-Ame­rikában. 26. JIL. 27. Ételízesí­tő. 28. Időhatározó. 30. A kö­zelmúltban volt Berlinben. 31. Tető. 32. Puncsban van! 33. Finom, de drága csemege. 36. Mértéktelen evés. 37. TD. 38. Forrósít. 39. Semmikor. 40. Igen jól hasadó ásvány. 41. Körülbelül. 43. Épület. 44. Liszt-díjas zongoraművész (Gábor). 45. Viharos erejű, hideg, száraz bukószél. 46. Száguldás. 48. Űrmérték. 50. Ha sok, disznót győz! 51. Szé­­gyenítés. 52. Dél-adriai kikö­tőváros Jugoszláviában. 53. Olasz sarkkutató (Umberto). 55. Félig vontat! 56. Megye. 57. Szöget ver be. 58. Operaéne­kesnőnk (Karola). 59. Sáncol. 60. Ütőhangszer. 61. . SH. 62. Rági súlymérték. 63. Tüzelő­anyag tároló. 65. Kötőszó. 66. Patkódarab! 67. Komikus (László). 68. Csinos, rendes. 70. Milligramm. 71. Indiai ál­lam. 73. Hajdanában. 74. Né­met, ifjúsági regényíró (Karl). 75. ZL. 77. Hibázik. 78. Az úton sok hever. 80. Elképzelés. 81. Itt terem a borok királya. 83. Csehszlovák sakknagymes­ter. 84. Búbos . . ., hasznos ro­varirtó madár. 85. A szerelem istene. 86. Hangszer­javító. 88. Kossuth-díjas színházi rendező (Endre). 89. A függőleges 35. sz. sor folytatása. — Zárt be­tű: E. 90. Ruhadarab. FÜGGŐLEGES: 1. Jugoszlá­viai kikötőváros a Duna mel­lett (4-*)- 2. ... a varjú a jeger­­nyén (népdal). 3. Közel-keleti állam. 4. A gondolkodás szerve. 5. Gallium. 6. Nikkel. 7. Lází­­tás. 8. Csahol. 9. Száva-parti város, Belgrádtól nyugatra. 10. Gottwaldov csehszlovákiai város azelőtti neve. 11. Latin tagadás. 12. AM. 13. Merész, kecses emelkedés a magasba. 14. . . .cső, mikroszkóp. 15. Ki van fenve. 16. A vízszintes 4. sz. sor folytatása. — Zárt be­tűk: N, S, S. 20. Gerle nagy­ságú, költöző madár. 22. Jó­kedvű. 25. Rendeltetési hely. 26. Osztályzat. 29. Dekoltázs. 31. Allé. 33. Felmegy érte. 34. Reménykedés. 35. A függőle­ges 16. sz. sor folytatása. 36. Híres ceruzamárka. 37. Kinyí­lás. 39./a. Régi váltópénz. 40. Puhatestű, ragadozó, tengeri állat. 42. Helyeselve int fejé­vel. 47. Szomorúság. 48. Mula­tó. 49. Herzen lapjának címe, londoni emigrációjában (ma­gyar neve: harang). 52. Kö­szörűs. 53. Talppont. 54. Ruha­minta. 56. Dőre. 59. Marokkó fővárosa. 63. Fűszernövény. 64. Esernyő. 65. Jól megnőtt. 67. Hímer. 69. Folyamodik. 70. Fogd meg. 72. Fafajta. 74. Se­gítséget nyújtó. 76. Togo fő­városa. 78. Kívül. 79. Tészta jelzője lehet. 80. Kézben fog. 82. Állatöv. 83. FÁÉ. 84. Hely rag. 86. Egyik minisztérium névbetűi. 87. Lisztfinomsági jelzés. 88. 86. BEKÜLDENDŐ: a versidézet megfejtése. HATÁRIDŐ: október 6. VOLONCS GYÖRGY A 36. számban megjelent ke­­resztrejtvény megfejtése: „Néma, csendes a világ körülem, Távol szól csak egy kis estharang. Távol s szépen, mintha égbül jönne Vagy egy édes álomból e hang.** Könyvvásárlás! utalványt nyert: Bakó Béláné Szászvár, — Juhász Lajosné Karcag, — Bakó Irma Tiszavid, — Eichin­­ger Ferenc Jánossomorja, — Patay Kis Ágnes Szombat­hely, — Béres Éva — Szabó László Endre — Czirják Miklós — Szakács Dezső — Rigó La­josné Budapest.

Next