Lobogó, 1977. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-03 / 9. szám
voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel, nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel. Ó, asszonyt karok, lábak, ti kulcsolódók, összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót! Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tűzessen, magad hajlítva hozzám, tartottál: szét ne essem! S mivel telt meg a bor? szerelmed mire őriz? nemes bor lessz-e éltem vagy poshadó esővíz? — mit gondoltál te azzal! telkedben élt olyan hit — De jó is volna hinni magamban tizedannyit. . . Becsapódott mögöttünk immár két évtized két nehéz kapuszárnya — mit bír el még szived, mit látsz kecsegtetőt, háttal az ifjúságnak? Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad, be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek, ragadozó fogakkal faljuk fel életed. Lázadtál volna fel! — ne mondd, hogy nincs okod rá, hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá. Te mégsem lázadoztál —, voltál, hogy én lehessek; adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek. S én mindent elfogadtam, magától értetődőn, szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm, s adtam nevet neki: Sors, Hivatás, Költészet! Futnék el már előle, dobnám el az egészet, zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám, bújnék egy zugba véled, kenyéren élni, hagymán, ha másképp nem találhatsz pihenőt már, nyugalmat, hőség és fagy között még nyárvégi jó fúvóimat. Futnék, vinnélek el... s aztán, ha mégsem így lesz , segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz! Nem ittam életemnek fenékig még a rosszát, sebek várnak, kudarcok, csonthajlító Canossák, s az ördög tudja, még mik — s nem bírok szökni mégsem Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem! Sorsom előre lódít? korán a föld alá tesz? Nekem e sors fonákja, a rossz is — mint a mágnes. Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött, miközben hánykolódó szívem jelenti jötted. Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra, ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra, hajad rendezgeted, lesimítod a szoknyát, élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirossát. Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol, foglalkoznál magaddal — de ültödben elalszol lenül, mondhatnám, otthonosan kezd mozogni a gyermekeinküzletekben. Eleve bekalkulálja a gyöngéd, csaknem anyás gyámolítást. Feleségem egyszerűen kér egy gombos hatos Palma műanyag nadrágot, önkiszolgálás esetében kosarába tesz egyet. Otthon kibontja, a patent nem zár, a gumizásnál ereszt, mert ujjnyi szakadások éktelenítiik, s az árut sírva szemétbe dobja. Tizenhárom ötvenért bosszúságon rászánok egy órát. Rászánhatok, mert engedik. Sőt, egy kosár nadrágot elém tesznek. Bocsánatkéréssel kezdem, mintegy cinkosommá fogadván az elárusítónőt. (Rutin ez is.) — Ne haragudjon, de maga is tudja, milyen csapnivalóan vacakok . . . Szegény kismamák... — Hangsúlyom együttérző, mintha a kategóriába ő is beletartozna, lehetőségeiben biztos. Máris mosolyog. — Tessék csak nyugodtan válogatni. Ameddig csak nem tetszik találni megfelelőt. Tegnap is visszaküldtünk tizenhatot.. . Milyen a baba? — Szőke, kék szemű. — Ó, de csodás lehet. Fiú? Kislány? — Hová gondol?! Fiú! — Képzelem, milyen édes lehet. — Vizsgál, hogy kinézhető-e belőlem egy édes kisfiú. Csak súgva mondom, magam is felmérem lapos pillantással: belőle kinézhető-e. Feleségem képéről lesülne a bőr, ha látná, mint gombolgatom sorra a kosárra való kisnadrágot, mint szuszogok velük. Erre gondolván nekem is gyöngyözni kezd a homlokom. Átkozottul gyakorlatlan vagyok a minőségi ellenőrzésben. Türelem játék. — Segíthetek? — kérdé a bájos árusító. Mily tapintatosan fejezi ki, hogy unja. — Ó, és addig álljon a bolt? ... Egy hosszú fiatalember váltogatja a lábát a pultnál, ujján vadonatúj jegygyűrű. Tiblábol, maga elé enged mindenkit, mintha a fogorvosnál várakozna. Rá van írva, hogy kezdő Megértő mosolyom az övé. Magamat látom benne apaságom első napján. Az elárusítónő úgy emeli ki anyás pillantásával a bolyból. — Tessék ? A fiatalember elpirul, szemét mélyen lesüti, egészen a pult lapja alá. — Több minden kellene ... — motyogja, mintegy nekifut. — Tessék csak mondani — biztatja szelíd mosollyal a pult túloldaláról a kék köpenyes tündér. Én is így kezdtem — gondolom, engem is így segítettek át az első nehézségeken. Az újdonsült papa levegőt vesz. — Akkor mondom ... — mondja. Új levegő. A tündér vár. A türelem az arcán olyan, mint ett a madonnáé. Szinte az örökkévalóság jegyébe van oltva. Csak kicsit hintáztatja a pultnak dőlve felsőtestét, enyhe bosszantásul. Majd, hogy még mindig semmi, segít. — Bizonyára kell két kising, két rékficske.. Tipegő is kell biztosan. Kisfiú? Kislány? — Kislány. — Akkor rózsaszín. Pólyabetét, pólyahuzat? ... — Igen, pólyabetét, pólyahuzat — kap elevenebb szóra az ifjú apa, látszik rajta a megkönnyebbülés. Alá-alá leseget a papírlapra, mit tenyerében tart alant, a pult fedezékében. A papíron a gyermekágyas feleség gyöngybetűi. Mint féltve őrzött kincset, dugdossa. — ... Tíz darab tetrapelenka, egy fürdőlepedő, két csomag Ágnes-betét. . . E kívánságok már mankó nélkül merészkednek elő a kispapa ajakéról, bíborvörös környezetben, de örömteli fényességgel, az önállóság fokán. Csak akkor támad újra zavar, mikor háromféle pólyabetét közt kell választani. Eddig már nem terjed az önállóság. A tündér kiteríti elébe a három huzatot, álmatag tündérujjakkal végigsimogatja. — Melyiket? — Melyiket .. — ismétli a kispapa. Teljesen tanácstalan és szörnyen zavart. — Tessék csak nyugodtan, bátran választani. Amelyik legjobban tetszik. A pult előtt a tétovaság szobra. — ... Van valami különbség? — Árban nincs. Se minőségben. Csak a hímzés. Annál nehezebb. A kispapa áll-áll, a világ minden tehetetlensége a vállán, belegörnyed. — Tessék valamelyiket becsomagolni. — Mégis, melyiket? Nézem ezt a fiatalembert. Piros, mint a paprika, kis verítékcsepp a homlokán. Az érettségi vizsgát talán könynyebben vette. A magam tapasztalatából tudom, mit él most át. Ami sutaság csak belegyömöszölhető férfiemberbe, az kezét-lábát mind húzza. — Hát melyiket. . . nyögi. Bizonynyal arra gondol, jó lenne, ha most itt lenne a felesége, ő tudná. A kék tündér érti, látja. Mily ügyesen segít. Észrevétlen. Tendencia van benne, ahogy a huzatokat rakosgatja. — ... Mondjuk, a legfelsőt — határozza el magát a kispapa, csakhogy megszabaduljon már a választás kényszerétől. A fejét is megrázza hozzá, végeredményben mindegy. A küszöbbe belebotlik, mikor elhagyta az üzletet. Nem baj, majd belejön. Én is így kezdtem. megnyugtathatom önöket, a három pályahuzak közül a legszebbet vitte haza. H*]