Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-21 / 29. szám

Strogoff Mihály Hajdan volt ifjúkorom ked­vencei közé tartozott Verne Gyula. Csak így, magyarosan, ahogy az akkori, két világhá­ború közötti könyvkiadás nyomtatta. Vele szálltam lég­hajóra, süllyedtem a tenger fenekére, jártam be a lehető­ségek és lehetetlenségek biro­dalmát. Vakon hittem min­dent. Az ő regényein ismer­kedtem az izgalom, a dráma, a kaland ízeivel. Rongyosra olvastam A tizenöt éves kapi­tányt, a 80 nap alatt a Föld körült, a Grant kapitány gyer­mekeit. Vernével jártam a Holdban is, gyermeki lelkese­désem példaképpé emelte Sán­dor Mátyást és Strogoff Mi­hályt. S bevallom, nem kis iz­galommal várom évtizedek el­múltával a viszontlátást. Annak idején majd minden sajtóorgánum hírt adott róla: francia—német—olasz kopro­dukcióban kosztümös szuper kalandfilmet forgatnak Ma­gyarországon az egykori cári futár lélegzetelállító utazásá­ról Szibériába. A nemzetközi stábban magyar színészek is találhatók és a filmet Hildeb­rand István, a Jókai romanti­kus történetein, Várkonyi Zol­tán történelmi tárgyú rendezé­sein gyakorlatot szerzett ope­ratőr fotografálja. Nos, azóta a hétrészes sorozat elkészült, a magyar változat szinkronja is sikerült, és ettől a héttől kezdve a tévénézők is figye­lemmel követhetik e páratlan utazás fordulatos eseményeit, Verne egyik legcselekménye­­sebb történetét. A sztorit lelkiismeret-furda­­lás nélkül ideírhatom, hisz nagyon sokan ismerik, s a tö­mör zanza semmit nem von le az érdekességek váratlanságá­ból. A cár üzenetet küld Péter­­várról (Leningrádból) a távoli Irkutszkba (ma repülőgéppel hétórás utazás, az időkülönb­ség is éppen ennyi), a nagy­hercegnek. A rettentő hosszú utat Strogoff lóháton, keres­kedőnek álcázva, a csinos Nadja társaságában teszi meg. Rettentő kalandokon mennek keresztül. A tatárok elfogják őket, megkínozzák, végül meg is vakítják a cári küldöncöt, aki mindezek ellenére végül mégis eljut céljához. A fölényes mesterségbeli tu­dással elkészített hét epizód mindegyike sok-sok izgalmat tartogat, és nemcsak a fiata­labbak számára. M. T. KÜLÖNÓRA Papírsárkányból — villámhárító Tulajdonképpen a leydeni pa­lackkal kezdődik történetünk. Az elektromosság élettani ha­tását Nollet apát bizonyította először. A palack szikrájával néhány apróbb állatot megölt, s ezzel felfedezte a kapcsola­tot a villámcsapás és a kon­denzátor kisülése között. Rá­jött, hogy a villámcsapás ha­sonló természetű szikrakisülés, mint amilyet kismértékben, la­boratóriumban egyszerű „vil­­lanyozó” gépekkel elő lehet ál­lítani. Az orosz Lomonoszov, az amerikai Franklin és a cseh Prokop próbálkozott először a 18. század derekán villámkí­sérletekkel. Franklin Benjámin vakmerő kísérlete eredményre vezetett. Vékony zsinegen papírsárkányt bocsátott fel zivataros időben. A zsineg vé­gét laboratóriumába vezette, és a földhöz kötötte. A viha­ros időben Franklin sárkányá­ba többször belevágott a vil­lám, de sem a tudósnak, sem a háznak nem lett semmi baja. Franklin találmánya, a vil­lámhárító elve igen egyszerű: a földi és a légköri elektro­mosság közti feszültségkülönb­séget egyenlíti ki. Az általá­ban ismert nézet —, hogy a villámhárító a villámcsapást vezeti le — téves, mivel ez csak akkor következik be, ha a kiegyenlítődés nem tud kellő gyorsasággal végbemenni. Földünk légterében a külön­böző sugárzások hatására po­zitív és negatív ionok kelet­keznek. Nyugodt időjárás ese­tén a pozitív ionok 60—70 km távolságra a földfelszíntől he­lyezkednek el, míg a negatív ionok magán a Föld felszínén találhatók. Ezt az egyenletes réteget a kiemelkedő tárgyak (magas épületek, fák stb.) megszakítják, s így a negatív ionok felfelé, a pozitívok le­felé áramlanak. A csúcsokon ún. koronakisülés is létrejö­het, amelyet a nép Szent Elmo tüzének nevez. Zivatarok al­kalmával a felszálló légáram­latok hatalmas víztömegeket is képesek szétporlasztani, ionizálni. Ennek során a ma­gasban levő felhők pozitív, az alacsonyabban elhelyezkedő felhők negatív töltésűvé vál­nak. Kellő feszültségkülönb­ség esetén megtörténik az elektromos kisülés, vagyis vil­lámuk. De mi adja a dörgő hangot? A villámcsatornákban kisülés­kor a levegő hirtelen és erő­sen felmelegszik. Kitágul, s ennek halljuk tompa vagy csattanó hangját, amelyet még a közelben levő felhőrétegek többszörösen is visszavernek. A korszerű villámvédelem sok mindenben különbözik az elmúlt századok villámhárítói­tól. Elmaradtak a nehéz, vas­kos, rúd alakú felfogó veze­tékek, a föld feletti részeken nem használják már a drága fémekből, esetleg aranyozott rudazatokból álló alkatrésze­ket. Nincsenek messziről lát­ható feltűnő részei. Nem lá­tunk ágaskodó felfogó ruda­kat. A levezető pályák több­nyire a falba simulnak, vagy a vakolat alá rejtettek. Kevés­bé láthatók, de biztonságosab­bak. Építésüknél gondolnak a másodlagos kisülés megakadá­lyozására is. Ezért a nagyobb fémfelületek, mint például a kazánház, a központi fűtés cső­rendszere, a felvonó sínei, v­agy a tetőfelületből kinyúló televíziós antennák mind be vannak kötve a központi vé­delmi rendszerbe. Egy másik kérdés: szükséges-e a gépko­csik villámvédelme? A válasz egyértelmű: nem. A zárt fém­karosszéria tökéletes védelmet nyújt Hát a trabantosok? A műanyag karosszériás autók­nál az alváz és a többi fém­rész is elegendő biztonságot jelent. FORRAI JÁNOS Van benne spiritusz Tehetséges emberekről, értékes alkotásokról szok­tuk mondani: „van benne spiritusz". Pedig spi­ritusznak azt a denaturált szeszt hívjuk, amit ké­miaórán a spirituszégőbe töltünk. Vajon honnan származik akkor a fenti szólásmondás? Rögtön kiderül, ha fellapozunk egy latin szótárt, abból ugyanis megtudhatjuk, hogy a spiritus jelentése többek közt „élet", „lélek", „tehetség", így vi­szont az válik teljességgel érthetetlenné, hogy miért nevezzük a szeszt, az alkoholt léleknek. Er­re a kémia története ad választ. A középkorban az alkoholt bor desztillációjá­­val állították elő, s mivel a maradék már egyál­talán nem hasonlított a borhoz, a párlatot jog­gal nevezték „a bor lelkének", vagyis latinul így: spiritus vini. Csak a tizenkilencedik században állapították meg az alkohol összetételét: CH3—CH2—OH, vagy röviden C2—H5—OH. Ekkor ismerték meg részle­teiben azt a folyamatot is, amelyben a cukorból alkohol lesz. Mivel az erjesztést mikroszkopikus élőlények végzik, s ezek 10—15 százaléknál magasabb al­koholtartalmat már „nem szeretnek", ennél tö­ményebb szeszes italt csak más módon lehet elő­állítani. Mégpedig desztillációval. A pálinka, a viszki és a rum gyümölcsök, gabonafélék, illetve a cukornád erjedő levének lepárlásával készül. A konyakot is borpárlatnak hívják másképpen. Az alkohol elsősorban az idegsejteket károsít­ja. Ezt ma már mindenki tudja. Az viszont nem közismert, hogy a gyerekeknek azért nem sza­bad szeszes italt inniuk, mert számukra az alko­hol erős méreg. Két deci bor egy felnőttnek többnyire „meg se kottyan”, de ennyi alkohol egy ötéves gyerek számára már halálos lehet. Az egészségügy hasznos oldatáról is ismeri az alkoholt. Tömény — kb. 70 százalékos — oldata ugyanis jó fertőtlenítőszer, és a jódampullában is alkohol az oldószer. A kémia elsősorban mint oldószert használja, a szeszt, pl. a fenolftaleint alkoholos oldatban szoktuk a kémcsőbe cseppenteni a lúgos kémha­tás kimutatása céljából - mivel vízben gyakor­latilag nem oldódik. (Megjegyzendő, hogy egy laborasszisztens „rejtélyes” betegsége vezetett a fenolftalein kitűnő hashajtó hatásának fölfede­zéséhez: kiderült ugyanis, hogy rendszeresen megdézsmálta azt az alkoholos üveget, amely — tudtán kívül — fenolftaleint is tartalmazott.) A szeszgyártás ma is elsősorban az erjeszté­sen alapszik; pl. a burgonya keményítőjét átala­kítják cukorrá, s ezt az élesztőgombák tovább bontják alkohollá. Emellett azonban egyre je­lentősebb a szintetikus alkoholgyártás. Az etilén nevű szénhidrogén megfelelő katalizátor jelen­létében vízzel alkohollá egyesül: CH3-CH2-1-H— -OH-CH3-CH2-OH. így történik meg az a furcsaság, hogy vízből alkohol lesz, vagyis oroszul: vodából vodka — vízből vizecske. VICTOR ANDRAS f­ 1

Next