Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-21 / 29. szám
Strogoff Mihály Hajdan volt ifjúkorom kedvencei közé tartozott Verne Gyula. Csak így, magyarosan, ahogy az akkori, két világháború közötti könyvkiadás nyomtatta. Vele szálltam léghajóra, süllyedtem a tenger fenekére, jártam be a lehetőségek és lehetetlenségek birodalmát. Vakon hittem mindent. Az ő regényein ismerkedtem az izgalom, a dráma, a kaland ízeivel. Rongyosra olvastam A tizenöt éves kapitányt, a 80 nap alatt a Föld körült, a Grant kapitány gyermekeit. Vernével jártam a Holdban is, gyermeki lelkesedésem példaképpé emelte Sándor Mátyást és Strogoff Mihályt. S bevallom, nem kis izgalommal várom évtizedek elmúltával a viszontlátást. Annak idején majd minden sajtóorgánum hírt adott róla: francia—német—olasz koprodukcióban kosztümös szuper kalandfilmet forgatnak Magyarországon az egykori cári futár lélegzetelállító utazásáról Szibériába. A nemzetközi stábban magyar színészek is találhatók és a filmet Hildebrand István, a Jókai romantikus történetein, Várkonyi Zoltán történelmi tárgyú rendezésein gyakorlatot szerzett operatőr fotografálja. Nos, azóta a hétrészes sorozat elkészült, a magyar változat szinkronja is sikerült, és ettől a héttől kezdve a tévénézők is figyelemmel követhetik e páratlan utazás fordulatos eseményeit, Verne egyik legcselekményesebb történetét. A sztorit lelkiismeret-furdalás nélkül ideírhatom, hisz nagyon sokan ismerik, s a tömör zanza semmit nem von le az érdekességek váratlanságából. A cár üzenetet küld Pétervárról (Leningrádból) a távoli Irkutszkba (ma repülőgéppel hétórás utazás, az időkülönbség is éppen ennyi), a nagyhercegnek. A rettentő hosszú utat Strogoff lóháton, kereskedőnek álcázva, a csinos Nadja társaságában teszi meg. Rettentő kalandokon mennek keresztül. A tatárok elfogják őket, megkínozzák, végül meg is vakítják a cári küldöncöt, aki mindezek ellenére végül mégis eljut céljához. A fölényes mesterségbeli tudással elkészített hét epizód mindegyike sok-sok izgalmat tartogat, és nemcsak a fiatalabbak számára. M. T. KÜLÖNÓRA Papírsárkányból — villámhárító Tulajdonképpen a leydeni palackkal kezdődik történetünk. Az elektromosság élettani hatását Nollet apát bizonyította először. A palack szikrájával néhány apróbb állatot megölt, s ezzel felfedezte a kapcsolatot a villámcsapás és a kondenzátor kisülése között. Rájött, hogy a villámcsapás hasonló természetű szikrakisülés, mint amilyet kismértékben, laboratóriumban egyszerű „villanyozó” gépekkel elő lehet állítani. Az orosz Lomonoszov, az amerikai Franklin és a cseh Prokop próbálkozott először a 18. század derekán villámkísérletekkel. Franklin Benjámin vakmerő kísérlete eredményre vezetett. Vékony zsinegen papírsárkányt bocsátott fel zivataros időben. A zsineg végét laboratóriumába vezette, és a földhöz kötötte. A viharos időben Franklin sárkányába többször belevágott a villám, de sem a tudósnak, sem a háznak nem lett semmi baja. Franklin találmánya, a villámhárító elve igen egyszerű: a földi és a légköri elektromosság közti feszültségkülönbséget egyenlíti ki. Az általában ismert nézet —, hogy a villámhárító a villámcsapást vezeti le — téves, mivel ez csak akkor következik be, ha a kiegyenlítődés nem tud kellő gyorsasággal végbemenni. Földünk légterében a különböző sugárzások hatására pozitív és negatív ionok keletkeznek. Nyugodt időjárás esetén a pozitív ionok 60—70 km távolságra a földfelszíntől helyezkednek el, míg a negatív ionok magán a Föld felszínén találhatók. Ezt az egyenletes réteget a kiemelkedő tárgyak (magas épületek, fák stb.) megszakítják, s így a negatív ionok felfelé, a pozitívok lefelé áramlanak. A csúcsokon ún. koronakisülés is létrejöhet, amelyet a nép Szent Elmo tüzének nevez. Zivatarok alkalmával a felszálló légáramlatok hatalmas víztömegeket is képesek szétporlasztani, ionizálni. Ennek során a magasban levő felhők pozitív, az alacsonyabban elhelyezkedő felhők negatív töltésűvé válnak. Kellő feszültségkülönbség esetén megtörténik az elektromos kisülés, vagyis villámuk. De mi adja a dörgő hangot? A villámcsatornákban kisüléskor a levegő hirtelen és erősen felmelegszik. Kitágul, s ennek halljuk tompa vagy csattanó hangját, amelyet még a közelben levő felhőrétegek többszörösen is visszavernek. A korszerű villámvédelem sok mindenben különbözik az elmúlt századok villámhárítóitól. Elmaradtak a nehéz, vaskos, rúd alakú felfogó vezetékek, a föld feletti részeken nem használják már a drága fémekből, esetleg aranyozott rudazatokból álló alkatrészeket. Nincsenek messziről látható feltűnő részei. Nem látunk ágaskodó felfogó rudakat. A levezető pályák többnyire a falba simulnak, vagy a vakolat alá rejtettek. Kevésbé láthatók, de biztonságosabbak. Építésüknél gondolnak a másodlagos kisülés megakadályozására is. Ezért a nagyobb fémfelületek, mint például a kazánház, a központi fűtés csőrendszere, a felvonó sínei, vagy a tetőfelületből kinyúló televíziós antennák mind be vannak kötve a központi védelmi rendszerbe. Egy másik kérdés: szükséges-e a gépkocsik villámvédelme? A válasz egyértelmű: nem. A zárt fémkarosszéria tökéletes védelmet nyújt Hát a trabantosok? A műanyag karosszériás autóknál az alváz és a többi fémrész is elegendő biztonságot jelent. FORRAI JÁNOS Van benne spiritusz Tehetséges emberekről, értékes alkotásokról szoktuk mondani: „van benne spiritusz". Pedig spiritusznak azt a denaturált szeszt hívjuk, amit kémiaórán a spirituszégőbe töltünk. Vajon honnan származik akkor a fenti szólásmondás? Rögtön kiderül, ha fellapozunk egy latin szótárt, abból ugyanis megtudhatjuk, hogy a spiritus jelentése többek közt „élet", „lélek", „tehetség", így viszont az válik teljességgel érthetetlenné, hogy miért nevezzük a szeszt, az alkoholt léleknek. Erre a kémia története ad választ. A középkorban az alkoholt bor desztillációjával állították elő, s mivel a maradék már egyáltalán nem hasonlított a borhoz, a párlatot joggal nevezték „a bor lelkének", vagyis latinul így: spiritus vini. Csak a tizenkilencedik században állapították meg az alkohol összetételét: CH3—CH2—OH, vagy röviden C2—H5—OH. Ekkor ismerték meg részleteiben azt a folyamatot is, amelyben a cukorból alkohol lesz. Mivel az erjesztést mikroszkopikus élőlények végzik, s ezek 10—15 százaléknál magasabb alkoholtartalmat már „nem szeretnek", ennél töményebb szeszes italt csak más módon lehet előállítani. Mégpedig desztillációval. A pálinka, a viszki és a rum gyümölcsök, gabonafélék, illetve a cukornád erjedő levének lepárlásával készül. A konyakot is borpárlatnak hívják másképpen. Az alkohol elsősorban az idegsejteket károsítja. Ezt ma már mindenki tudja. Az viszont nem közismert, hogy a gyerekeknek azért nem szabad szeszes italt inniuk, mert számukra az alkohol erős méreg. Két deci bor egy felnőttnek többnyire „meg se kottyan”, de ennyi alkohol egy ötéves gyerek számára már halálos lehet. Az egészségügy hasznos oldatáról is ismeri az alkoholt. Tömény — kb. 70 százalékos — oldata ugyanis jó fertőtlenítőszer, és a jódampullában is alkohol az oldószer. A kémia elsősorban mint oldószert használja, a szeszt, pl. a fenolftaleint alkoholos oldatban szoktuk a kémcsőbe cseppenteni a lúgos kémhatás kimutatása céljából - mivel vízben gyakorlatilag nem oldódik. (Megjegyzendő, hogy egy laborasszisztens „rejtélyes” betegsége vezetett a fenolftalein kitűnő hashajtó hatásának fölfedezéséhez: kiderült ugyanis, hogy rendszeresen megdézsmálta azt az alkoholos üveget, amely — tudtán kívül — fenolftaleint is tartalmazott.) A szeszgyártás ma is elsősorban az erjesztésen alapszik; pl. a burgonya keményítőjét átalakítják cukorrá, s ezt az élesztőgombák tovább bontják alkohollá. Emellett azonban egyre jelentősebb a szintetikus alkoholgyártás. Az etilén nevű szénhidrogén megfelelő katalizátor jelenlétében vízzel alkohollá egyesül: CH3-CH2-1-H— -OH-CH3-CH2-OH. így történik meg az a furcsaság, hogy vízből alkohol lesz, vagyis oroszul: vodából vodka — vízből vizecske. VICTOR ANDRAS f 1