Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-25 / 21. szám
I Mándy, Lehotay, Rácz Ilonka... I Ők hárman mindig karonfogva járnak bennem. Balról Mándy Iván, kissé ideiglenesen, rézsűt föltartott, szimatoló arccal, a strandszatyrában nyirkos fürdőruhát, törülközőt és könyveket lóbálva, jobbról Lehotay Árpád, napsárga kulikalapban, spárgabajusszal, selyem bugyogóban, amilyent az Egy bála rizs című darabban viselt, és középütt Ilonka .. . Az volt a hőskor legszebb s legrövidebb nyara. Apámék beletörődtek, hogy júliusban, a sikeres alapvizsga után, vendégül lássam Mándy Ivánt. „Egy befutott fővárosi író”, írtam a leveleimben. „De nagyon sovány, legyöngült, kiéhezett.” „Csak tedd le az alapvizsgát. Mi majd meghizlaljuk” — felelték Pécsről. Igaz, a „befutott írónak” még csak A csőszház című novellaregénye jelent meg könyv alakban, ófelnémet nyelvészetből pedig elvágták. De Mándy az Árusok terén protekciósan vásárolt öltönyeit, összeragadt hotelszappanait, öreg zsilettjeit és sajtcéduláit akkor már becsomagolta. Felültünk hát a pécsi személyvonatra. Mi tagadás, a szüleim öröme nem volt kirobbanó. Apám az írókat úgy képzelte el, mint Herczeg Ferencet, Molnár Ferencet, esetleg Móra Ferencet: elmés társalgás, platina halánték, az evőeszközök pontos kezelése, színésznők a háttérben. Iván azonban a bölcseleti kérdésekre is ilyen válaszokat adott: „Nana!!... Hm, hm... Hát persze, persze ..Furcsaságát pedig azzal tetézte, hogy nem akart elutazni. Még július közepén is égett a lámpa a vendégszobában. Apám mindinkább gyanút fogott, hogy ez a merengő, báva és nagy étvágyú fiatalember nem is író, hanem egy halk ingyenélő, álcázott rossz szellem, pesti zülléseim játékmestere, sugalmazója és haszonlesője. Én akkoriban még nagyon vérbő fickó voltam. A nőstény legyeket is elkaptam volna. — Fogjunk nőt — mondtam akárhányszor, a pécsi utcákon líraian ballagó Mándy Ivánnak. — Fogjunk nőt — mondja Kálózdi Berci, az alteregóm is, a pécsi „kosztos vendégségről” szóló Mándy-novellában. „Kálózdi Berci hátrahunyorított, aztán szájában lógó cigarettával, törülközővel a vállán, hóna alatt könyvvel, elindult az úszómedence szélén. Jobbra-balra forgatta a fejét. Kétszer is körülsétált egy nőt, de az mozdulatlanul feküdt a padon, föl se nézett” terjedelmemhez a legjobb alkalmat szüleim harkányi kirándulása ígérte. Most aztán GALLAI PONGRÁC üres a ház, élhetünk! De kivel? Én végszükségben Zsák Tiborra szoktam gondolni. Barátom egy kocsifényező- és mázolósegéd fia volt a Pucher utcából, de nem akármilyen táléntum; gimnazista korában már toxikémiai dolgozatai jelentek meg a szaksajtóban, és öt világnyelven beszélt. Állítólag ő nyújtotta át a felszabadító egységek parancsnokának, csibetollas cisztersapkában a város kulcsát, s melaszt is neki sikerült először főznie tojásszénből. De Tibor kiválóságát az anyatermészet feltűnően rossz külsővel büntette meg. Bokroson összenőtt szemöldök, előreugró kapafogak, pici termet. Érettségiző korában már kopaszodott is. Nőügyekben ezért nem ismert alsó határt. Amikor előadtam neki a tervünket, fölragyogott: „Hány nőt hozzak?” „Legalább egyet — mondta Mándy. — De maszakadtak nem jöhetnek számításba ...” Másnap délután négy órakor csöngettek. Balsejtelmekkel néztünk ki az ablakon. A látvány azonban nem volt egyértelmű. Tibor két lánnyal állt a kapu előtt, az egyiknek, megérzésünk szerint, halfeje volt, szemeit nagyon távol, szinte a halántékán viselte, őt utóbb „kopoltyús nő”-nek hívtuk, de a másik, a fiatalabb, az már igen jó volt Rácz Ilonka. Valóságos ütőkártyája a barátnőjének. Az eleven adu. Keblei, ahogy bebocsáttatásra várva, egyik lábáról a másikra állt, feszes amplitúdóval rezegtek. Csak Zsák Tibor jelenléte vetett fakító árnyékot erre a szépségre. S a világoskék kartonruhája se volt a legtisztább állapotban. A kölcsönös bemutatkozás után Mándy azonnal ráhajtott Ilonkára: hamarosan már a díványon hevertek. "Ha a szüleim látták volna! Mándy még sohasem talált ily kedvező fogadtatásra. Schöpflinnél se aratott ilyen hathatós sikert. Csakhogy Zsák barátunk mind kínosabban feszengett a helyén. Majd egyszerre a türelmét vesztve felállt, és megkopogtatta Iván vállát: „Egy pillanatra, öregem...” Hülye vagy? — nézett rá Iván. — Ereggy a fenébe!”. De Zsák nem nyugodott, míg a tüzelő írót be nem rángatta a fürdőszobába. Mándy onnan már homorú arccal tért vissza. Leült a fotelbe, petyhüdten lógatta a karját, hallgatott. Én az irgalmasság lelki cselekedeteit gyakorolva próbáltam szépeket mondani a „kopoltyús nő”-nek. „Nincs női test, mely tökéletesebben töltené ki a neki szánt teret....” — igéztem Jékelyt. De nem találtam visszhangra. Így a társaság hamarosan fölbomlott. S végre megtudtam, mit is közölt Zsák, a felhajtó, Mándy Ivánnal? „Hanyagold el Ilonkát — súgta neki. — Galoppierende tuberkulózisa van. Érintésre is fertőz!” Ez az intelem azonban csak egy szerelmes fiatalember trükkje volt. Mándy előbb-utóbb hazautazott, már borult a nyár, Zsák a pesti diákszállóba költözött, a sétatér fáiról potyogni kezdtek a gesztenyék. Csak Ilonka hordta meg ugyanazt a világoskék ruhát. Valahonnan a Bánátból kergette át a háború, szülei nem éltek, s évek óta egy öreg drogistánál lakott. De sokszor is ültünk a püspöki rezidencia lépcsőin, éjszakákon át! Később elhíreszteltem, hogy a megyéspüspök egyszer leüzent nekünk a sekrestyéssel. De ebből nem volt igaz egy szó sem. A palota zöld zsalugáterei éjjelnappal be voltak csukva. Hónapok múlva az Almássy téren találkoztam Rácz Ilonkával. Elmondta, hogy megszökött a drogistától, és Pestre jött „szerencsét próbálni”. A Rozmaring cukrászdában kapott munkát, a tulajoknál is lakik, saját ágya van az előszobában, Váci utca 12., második emelet 3. Valamelyik este, tíz óra után meg látogathatnám. De nehogy csöngetni merjek! Meg kell várni, amíg a cukrászok lefekszenek. — Ha az üvegablak mögött kialszik a villany, csak akkor kopogj! * A Darlingban ültünk, ki tudja, mióta, a költők, bölcsészek, átírók, négerek és szerelmespárok törzshelyén. Itt mindig bejött, eltávozott, jelen volt, s hiányzott valaki. Talán már évek óta ültünk a Darlingban, Pilinszky vékony zakóban, deres töviskoszorúval a fején, a zsebében dohányszálakat és csillagport morzsolgatva; Lakatos Pista naponta fél kiló levelet írt a szerelmének, és gyalog vitte el a Rottenbiller utcába. Végh Gyurka mindenkire rányafogott: „Mi van, öreztem?”, s mutatóujját megnyálazva, föltartotta a levegőbe, hogy érzékelje, honnan jön a végzetes léghuzat. „Nana!” — mondta Mándy Iván. De a legjobb esetben is: „Hát persze, persze... Attól függ...” Egyik este záróra körül eszembe jutott Rácz Ilonka. Elindultam hát a Váci utca felé. Tíz órakor hallom, hogy a házmester odalent bedlöndíti a kaput. Akkor már jó ideje ácsorogtam a folyosón, mint egy beosonó. Fölhajtott kabátgallért éreztem a nyakam körül, csikket a számban, álkulcsot a zsebemben. De a hármas számú ajtó tejüvege még fényes volt. Türelem, türelem. Aztán éjféltájt a lakásban is lecsapták a villanyt. Félénken megkocogtattam a kémlelőablakot. De semmi lesz. A kisasszony talán korainak tartja a bebocsáttatást. Ám egyszer csak a cukrászoknál kinyílt az ajtó. De nem Ilonka toppant elém. Hanem egy kétméteres óriás. Fejét sörtésre nyírták, mint a rabokét, sárga frottírköpenyt viselt, a legnagyobb méretűt, de az is térden felül ért. Ebből a kacér neglizséből duzzadtak ki animális kanidomai. Mellét bérbe lehetett volna adni egy ültetvényesnek. Ő lenne a Rozmaring cukrászda? Szinte hihetetlen, hogy ez a két lábon járó őslény tortákat készít. Mignonokat! Első osztályú bútorszállító lehetne inkább: „Möbeltransporten erster Klasse, Pianoforte, Panzerkasten, und so weiter...” — Szóval maga lopta el tegnap azokat a bőröndöket? — — kérdezte az óriás, és vészesen megindult felém. Nem tudtam szólni. Habogtam. Hogyan is vallhatom be, hogy miben ólálkodom? A cukrász pedig időt sem | 22 |