Lobogó, 1979. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-22 / 47. szám
. A dandár tábori bírósága valóban halálra ítélte Madó Gyula cipészsegédet és Hegyesi Pál mintakészítőt. Cseney ezredes döntése szerint Hegyesit az 1. zászlóaljhoz vitték Váchartyánba. Madót Szobra szállították, hogy elrettentésül nyilvánosan hajtsák végre az ítéletet. A kivégzés híre nagy izgalmat kavart. Az emberek felajzottan vitatkoztak. Március 17-én a reggeli sorakozóról a vasútállomásra vezették a második századot és a törzs katonáit. A raktár előtt U alakban állították föl az egységeket. Megérkezett a dandárparancsnok egy hadbíró századossal és Pásztor századossal. Ott volt a tábori lelkész és Novikov hadnagy, a politikai tiszt. Az elítéltet lovas szekér hozta. Összekötözött kézzel ült a kocsi platóján, a kötél végét egy vaskarikához csomózták. Négy önként jelentkezett katona állt föl a raktárház előtti betonfallal szemben egy továbbszolgáló szakaszvezető vezényletével. Lábuknál hoszszú puska meredt, föltűzött szuronnyal. A foglyot a fal elé állították. A hadbíró százados fölolvasta az ítéletet: esküszegésért és szökésért a 3. Vasútépítő Dandár Tábori Bírósága agyonlövéssel végrehajtandó halálbüntetéssel sújtotta. Madó leszegett fejjel állt. Válla meg-megrándult. .. Könnyei némán folytak. A százados azt kérdezte, mi az utolsó kívánsága. Az elítélt felüvöltött: — Élni akarok! Nem akarok megdögleni! A sorokban mozgolódás. A hadbíró megismételte a kérdést. Madó Gyula lehajtotta a fejét, és maga elé nyögött: — Egy cigarettát elszívni... A százados levétette a kötelet a katona kezéről, majd elővette a tárcáját, és megkínálta. Érdes kattanással csukódott össze a cigarettatárcája. Madó összerezzent... Mohón szívott bele a fölparázsló cigarettába... A katonák visszafojtott lélegzettel álltak. A csöndet a vaslemezek kongása törte meg. Az Ipoly hídjánál dolgoztak a többiek. Három-négy vad slukk. Vége lett a cigarettának. Madó eltaposta a csikket. Két kezét hátrakötötték. A szakaszvezető rákiáltott: — Térdeljen le a falnál! Az elítélt hátrált három lépést, térdre roggyant. — Kössék be a szemét! — A VÉRTESSY SÁNDOR MEGKÉSETT ÉRETTSÉGI 5. húzta Madó csomóba gyűrt, mocskos zsebkendőjét, és a szemére kötötte. A tiszt intett. — Kivégzőosztag, tölts! Puskák závarja csattogott a némaságban. Madó Gyula reszketett. Alig láthatóan. — Célozz! — A szakaszvezető rekedtes vezényszavára vállhoz emelkedtek a fegyverek. A szuronyok a halálraítélt felé csillogtak a fátyolos napfénybe. Pap Sanyi torkát sírás kerülgette. Lecsukta a szemét. Semmit se akart látni. — Tűz! Szinte egyszerre dörrent négy puska. A lövések visszhangja egy ideig bolyongott a pályaudvaron. Madó arcra bukott. Egyet rándult... Hang nélkül halt meg... A tábori lelkész alig hallhatóan imádkozott. Kalapácsokkal verték a vaslemezeket az Ipoly partján. A levegő tompa döngéssel telt meg. Medgyesi doktor odalépett, hivatalosan megállapította, hogy a négy lövésből kettő halálos volt. Cseney ezredes parancsot adott, hogy az embereket egyesével vonultassák el Madó teteme előtt. Novikov hadnagy ekkor sarkon fordult és elsietett. A katonák lesunyt fővel vonultak el a halott mellett. Pap Sanyi behunyt szemmel lépdelt, sietve. Sorakozó. Indulás dologra. Nehezen múlt el a nap, a munka se úgy ment, mint máskor. Keveset beszéltek. A reggeli élmények csöndességet rendeltek erre a napra. Estére Zsabka Gyuri elhozta az irodából a napiparancsot. Az emberek egymás kezéből szedték ki a kivégzés indoklását, olvasták: „F. hó 17-én a 2. század állományába tartozó Madó Gyula (1919. Budapest) honvédet szökés miatt a magyar hadbíróság agyonlövéssel végrehajtandó halálbüntetéssel sújtotta. Az ítéletet a 2. század és a törzs tisztjei és legénysége előtt Szobon végrehajtották. A fenti eset miatt ismételten figyelmeztetem a zászlóaljhoz tartozó összes honvédet, hogy a szökésért agyonlövés jár. A szököttek közül senki nem kerüli el a sorsát, mert ha nem ma, holnap kézre kerül. Tudnia kell minden honvédnek, hogy munkánkkal a magyar Haza érdekeit szolgáljuk, azét a Hazáét, amelyből csak egyet adott nekünk az Isten. Minden erőnket latba kell vetni, hogy talpra állítsuk az országot, amelynek nagy része romokban hever. Tudjuk jól, hogy minél tovább tart magyar területen a harc, annál nagyobb lesz a rombolás, az éhínség, a pusztulás. Tudjuk azt is, hogy a németek minden erővel mentesíteni akarják a németlakta területeket a háború borzalmaitól, ezért a célért minket is feláldoznak. Nem érdekli őket, hogy nálunk milyen szörnyű pusztítást végez a háború, mi csak eszköz vagyunk a kezükben és voltunk is a háború első percétől kezdve. Járjunk nyitott szemmel, és gondolkozzunk magyar férfihoz méltó módon. Magyarok vagyunk, csak mi állíthatjuk talpra a Hazát. Munkánkkal és minden erőnkkel elő kell segítenünk, hogy a magyar földön szűnjék meg már egyszer a harc, és ne minket pusztítson el a szörnyű tűzvész, hanem azt a népet, amelyik a háborút akarta. Röbbenetes szóbeszéd terjedt, Budapesten elfogtak két szökött katonát. KOVÁCS JÓZSEF rajzai hadbíró parancsát a szakaszvezető hajtotta végre. K122