Lobogó, 1979. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-20 / 51-52. szám
(Folytatás az 59. oldalról) Hogy embertelen megpróbáltatáson esett át? Igen. De nemcsak társai, hanem a keret, vagy a frontra vezényelt honvéd is nélkülözött, nyári ruhában vacogott, rongyba burkolt lábbal csoszogott. Utóbbiak némileg több élelemben, s kevesebb megalázásban részesültek. S talán éppen ez volt nagy vívónk végső reményvesztésének oka. Ő, aki barátsághoz, nevére nyíló ajtókhoz, autogramkérő gyermekekhez szokott; ahhoz, hogy — jóllehet mindig fél lépéssel hátraszorítva — az első sorban áll az „egyenlők között” — egyformán szenvedett Cseh alezredes arcátlan gazemberségétől, és a szomszéd keret hadnagyának kenyérhéjjuttató jóindulatától. „Feladta a harcot az élettel és az életért.” Mi történt ezután? Aligha lehet pontosan kideríteni. Az 1946-ban megjelent „Te vagy a tanú” című dokumentumgyűjteményben ez áll: „... A közel 50 fokos hidegben, amikor lázas beteg volt már, parancsot kapott, hogy vetkőzzék mezítelenre, majd kiültették az egyik vasbeton bunker tetejére, és forró vízzel öntötték le. Ezt a kúrát még Petschauer Attila szervezete sem bírta ki. A víz ráfagyott testére, és amikor társai pár óra múlva leverték róla a jégpáncélt, mindkét lába lefagyott .. De ez a vallomás is csak hallomáson alapul. Tegyük hozzá: nem is valószínű. Két nappal a doni offenzíva megindulása után aligha volt bármily szadista keretlegénynek erre ideje, kedve. Épp így kételkednünk kell abban is, hogy egy fára kényszerítették volna felmászni, s onnan megfagyva esett le. A felbomlás előtt több helyen megestek ilyen kegyetlenségek — ez lehet a Petschauer Attila halálának körülményeiről szóló híresztelések alapja. Vélhetőleg Illés Béla is téved abban, hogy Petschauer Attilát halálos, veréstől szenvedett sérülésekkel találták meg a szovjet katonák, amikor a hadifoglyokat ápoló, magyar származású (?) orvosnőt idézi egy 1952-ben megjelent cikkében: .......Sok honvéd — minden fáradozásunk ellenére belehalt sebeibe. Egy halottnak megjegyeztem a nevét — mondotta Anna. — Petschauer Attila, ismeritek ezt a nevet? A foglyok azt mondják, hogy a vívás világbajnoka volt. Ilyen sebesültet még nem láttam és remélem, nem is látok többé. Négy munkaszolgálatos bajtársa hozta hordágyon. A hasán feküdt. Eszméletlen volt, de azért egyre nyögött. Ilyen sebet. .. Képzeljétek, a hátgerince látható volt. Drótkorbáccsal és lánccal leverték róla a húst. Másfél napig, feküdt itt a templomban. Még nem tudtuk eltemetni. Január 24-én délelőtt eltemették Petschauer Attilát. Különös temetés volt. A koporsót négy hadifogoly honvéd vitte ki a davidovkai Olvasóház kertjében robbantott sírhoz. Baksay Pál hadifogoly honvéd hagynagy lépett a koporsóhoz, sápadt volt, a sovány, szőke hadnagy, aki egyenruhában is civil maradt: vidéki tanító. Reszketett. Talán a hidegtől, talán az izgalomtól. — Nemcsak Petschauert siratom — mondotta —, hanem magunkat is, a bűnös magyar népet. Testvérgyilkosok vagyunk és anyagyilkosok is, megöljük édesanyánkat, a drága magyar hazát. Rettenetes, önkorbácsoló, önmarcangoló beszédet mondott Baksay hadnagy. A honvédek előbb csak megdöbbenéssel hallgatták — aztán — valaki sírni kezdett, és pár pillanat múlva hangosan, jajgatva sírt négyszáz toprongyos, didergő honvéd. Könnyük az arcukra fagyott. Ezen a napon (déli tizenkét órakor) a hőmérő mínusz harmincegy fokot mutatott. Szélcsendes helyen.” Talán arra gondolt a búcsúztató: kevés ember akadt, aki annyi dicsőséget szerzett volna hazájának — a kardjával, s ekkora szégyent — halálával. FAHIDY JÓZSEFVINCZE PÉTER IÉGÉ Sallai Elemér, aki 1942 októberében találkozott utoljára Petschauer Attilával 60 Gitár, főzőkanál, Fair playdíj A SOKARCÚ VILÁGBAJNOK Ha kezünkbe vennénk a magyar sport képzeletbeli nagy könyvét / magától nyílna ki Wichmann Tamás kenusnál, sportéletünk egyik legmarkánsabb és legellentmondásosabb egyéniségénél.