Ludas Matyi, 1963 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1963-08-01 / 31. szám
Gyuszi rugdosni kezdte az indítót. Mindhárman elégedetten észlelték, hogy a motor már a hetvenharmadik rúgásra dörömbölni kezdett. Tasziló kecskeszerű ugrásokat produkált. Köhögött, rikácsolt, hörgött, de végül megemberelte magát. Nem olyan nagy iramban, mint amekkora lármával végigcsörömpölt a Szabadság körúton. * — Hát gyerekek — kelt fel íróasztala mellől Bolla alezredes — roppant érdekes a bejelentésük. Különösen figyelemre méltó az a dolog, hogy a tanárnő, meg az az öreg nő... — Hogyne, azt könnyű kinyomozni — kottyantott szavába Dömötör Lanci. Az alezredes a fejét rázta: — Könnyűnek nem könnyű. Sopronban van százhúsz tanárnő. Míg az igazit megtaláljuk, az arany már ott üdül Bécsben. De igaz, hogy ezen a nyomon el lehet indulni. — Minek elindulni? — vont vállat a gombóc. — Azon mi már meg is érkeztünk. — Hova? — csodálkozott Bolla. Lonci félretolta két harmados társát: — Oda — felelt diadalmas mosollyal, — hogy a Várkerület írészám alatt lakik Vas Rózsa tanárnő, a telefonban szipirtyónak nevezett nagynénikéjével. Aki beteges, öreg, sohase megy el hazulról. A soproni rendőrség feje nyitva felejtette a száját. — Mi?? Bámult. — Honnan tudják ezt?? A Tasziló három tulajdonosa mint egy jól betanított arisztophanészi kórus, tökéletes egyöntetűséggel felelt: — Kinyomoztuk. Bolla csak bámult. Két órával ezelőtt történt az áthallás. Utána a három kölyök kirándult. Negyedórával ezelőtt már bedöglött a Tasziló. Hogyan lehetséges, hogy ilyen rövid idő alatt... ? — Mi az ördög! - szaladt ki a száján. — Az öreg nő százkilenc kiló — folytatta Dömötör Ilona —, lábai állandóan fájnak, nyugdíja van, és reumásak a fogai. Az alezredes elkezdett nevetni: — Na végre van három kitűnő detektívem, akikről nem tudja senki, hogy detektívek. A három jó barát kifeszítette a mellkasát. Ha Sopron rendőrségének vezetője mondja őróluk, hogy detektívek, méghozzá kitűnő detektívek, akkor le a kalappal előttük. — Szabad egy kérdést? — szólt szerényen a szilvásgombóc. — Tessék — intett Bolla. Lonci hirtelen szembefordult Szóvikkal: — Ki beszél úgy, mint egy birka? — kérdezte emelt hangon. — Én, vagy te? — Te — felelt mérgesen a fiú. Tulajdonképpen azért lépett be harmadosnak a Tasziló-vételbe, mert félév óta nem tudott aludni Lonci miatt. Már abban jőtt, hogy a gombóc kedvéért befestett, a haját platinára, a lány egyszer azt mondta, neki nagyon tetszik a platina fej, igaz, nőre mondta, de talán fiún is gilt. Azonban most szinte meggyűlölte. Hát ennél felvágósabb csirke nincs egész Sopronban! — Csukd be a szád, mert kihűl a gyomrod! - fordult el. — Mit ugrálsz, Lonci? — állt Karcsi mellé Jónás Gyuszi. — Hiszen önkritikát gyakorolt, ő nem tehet arról, hogy olyan bamba. — Te beszélsz bambaságról? — fakadt ki fejét veszítve Szmuk. — Aki azt áhítottad, hogy a Taszilóval versenyeket fogunk nyerni? Bolla gyorsan közbelépett. Ha valami nem sikerül, akkor vesszenek össze a társak — békítette őket. — De mikor ilyen tehetséges nyomozást csináltak együtt... Én vagyok a hibás — szólt Lonci kedvesen —, én kezdtem. — Karcsihoz fordult. — Ne csinálj parasztlázadást, add ide a kezed! Te is Gyuszi. Keményen kezet szorított velük, s már mind a hárman vidáman néztek Bollára. — Bravó — mosolygott a rendőrtiszt. Köszönet a bejelentésért, és köszönet az okos munkáért. Kezet fogott velük, a fiatalok ragyogtak. — És ... és kérem — kérdezte Lonci -, szabad nekünk tovább nyomozni? Ma kaptuk meg a két hét szabadságot, azt rászánnánk... — Ingyen — nyugtatta meg Szmuk az alezredest. — Az ország érdekében. Bolla melegen nevetett. — Ha tudnak hallgatni, senkinek egy szót sem szólni erről az ügyről.. . — Mi tudunk hallgatni — ígérte a hosszú fiú, sápadtan az izgalomtól. Az alezredes egy papírdarabra írt valamit. — Ezen a számon felhívhatnak — nyújtotta át Loncinak. — De óvatosan beszéljenek, hátha áthallás van a vonalban. — Értjük — biccentett Karcsi, és a feje egyetlen lángtenger volt. — Még mindig itt vagyunk? — ripakodott társaira gombócka. — Munkára fel! Gyorsan kezet fogott az alezredessel és távozott. Két lovagja úgy ment utána, megszélesedve a büszkeségtől, hogy majd elsodorták az ajtófélfát. Bolla azonnal rendelkezett, hogy a határ őrizetét erősítsék meg. Éjszakára kettőzték az őrszemeket. Külön megfigyelőket és járőröket állítottak szolgálatba a határhoz vezető úton. És persze jelentés ment Pestre, küldjenek le egy ügyes embert. A főkapitányság Francsek alezredest utaztatta Sopronba, mint kipróbáltan erélyes rendészt. Francsek felügyelet alá helyezte a postát, a távírót, a telefont. Rendőrkutyákkal járták végig a vonalat, ezek a gyanús helyeken megálltak, szinte emberi értelem volt a szemükben, szimatoltak néhányat, majd kecses mozdulattal fölemelték egyik hátsó lábukat. Egyéb eredmény nem volt. Vas Rózsa tanárnőt megfigyelték a lakásán és iskolai elfoglaltsága közben, és ha sétált, és ha az erkélyen ülve nézte a világot. Követték, mint az árnyék, akárhova ment — érdemes lehetett, mert Rózsika csinos volt mint egy revűgött, és úgy lépkedett, hogy aki nézte, menüettet vélt hallani. A szipirtyó néven említett százkilenc kilós aggszűzhöz elküldtek egy ál adóhivatalnokot, aki körmönfont pénzügyi keresztkérdésekkel, majd udvarlással próbált kisajtolni belőle valami hasznos elszólást. Elszólást nem, de két pofont sikerült kisajtolni belőle. Odáig ment Francsek, hogy a Várkerület 16. számú, bombától sérült és rendbehozott házat „építészekkel" vizsgáltatta meg, vajon a helyreállítás után lakható-e? Az „építészek" a bontásokkal, az ásásokkal akkora újabb sérüléseket ejtettek a házon, hogy megint rendbe kellett hozni. Bolla, meg az egész rendőrség a fejét csóválta. A tanárnőt mindenki ismerte, azt mondták róla, száz percentig megbízható. A városi zenekar dirigense. Minden közérdekű mozgalomban részt vesz. Magyar származású. Kellemetlenségei voltak, mert mint diáklány Volksbund-ellenesen nyilatkozott. Maga Francsek is, aki a saját esze szerint járta végig a nyomot, kijelentette: — Zsákutca, a nyavalya törje ki! Dolgavégezetlen utazott, vissza Pestre, és most olyan egymás után szívta a cigarettát, hogy Vörös ezredes szédelegve nyitott ajtót-ablakot. — Hát most mit csináljunk? — vakarta fejét a főnök. Francsek vállat, vont, és morózusan ment kifelé. Az ajtóban visszafordult, pillanatig sötéten nézett a padlóra. — Simonyit előléptettétek — szólt gyanúsan szelíd hangon. — Miért? Talán írt valami új verset?