Ludas Matyi, 1964 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1964-09-10 / 37. szám
6 - Lehet magával okosan beszélni? Zsoldos Sándor rajza Bürokrácia Csókok a stadionban - Minek ez a nagy sietség? Előbb adjon elismervényt, hogy átvett egy botot! - Nekünk is meg kellene tanulnunk futballozni! A nyaralás utolsó óráit óriási nyüzsgés jellemzi. Kapkodó búcsúzkodás, röpke csókok, erős fogadkozások: az üdülő pesti vendégei szentül ígérik, minden hónapban találkoznak, hogy elmerengjenek a kedves emlékeken. Indulás előtt egy órával kezdetét vette a sugdolózás. A szép szőke Eta félrevonta Kalmárt és a feleségét, volt asztaltársukat és halkan megkérdezte: — Ti mennyit adtok? — Én is most akarom megkérdezni Tamásdit — tér ki az egyenes válasz elől Kalmár. Már rohan is Tamásdihoz, aki galoppban írja a már abrosz nélküli ebédlőasztalon az utolsó anzikszokat, bizonyos sértődések elkerülése végett. — Mennyit adtok, Gyuszi? — Én is most akarom megkérdezni Tihamérékat. — Most beszéltem Etával, ők mitőlünk teszik függővé. Természetesen a búcsúborravalóról van szó. Az üdülőben kellemesen eltöltött napok után a beutalt vendég igyekszik jutalmazni a személyzetet. Ez nagy körültekintést igényel. Mindenki attól fél, hogy a másik többet, vagy neadjisten, kevesebbet ad. Így aztán felülkerekedik a manapság annyira ritka kollektív érzés. Széleskörű nyomozás indul, egyetlen keresztkérdéssel: ti menynyit adtok? Lassacskán összegyűlnek a vallomások. A nők általában nem árulják el az igazat. Ki-ki karaktere szerint vagy kevesebbet mond (hadd adjon a másik is ennyit és maradjon alul) vagy többet (hadd lássa milyen gavallér vagyok, és többet ad, mint amennyit szeretne). Akadnak nyaralók, akik a puritánság álarcában, „nem szabad megalázni a dolgozókat!” csatakiáltással, semmit sem adnak, vagy pedig csupán pár forintot, amely megalázásnak is kevés, tehát nem veszélyezteti közéletünk tisztaságát. Végül is mindenki odadugja a szobalánynak a maga okulusát, szinte szégyenkezve, mint egy orvosprofesszornak a honoráriumot. Aztán a kedves vendég hazarebben az otthonába, álmodni a következő üdülésről. Egy napig senki földje az üdülő, a régiek elmentek, az újak még nem érkeztek meg. Porszívó zümmögése közben társalognak a szobalányok. A kérdés ugyanaz, csak más formában. Kati rosszkedvűen válaszol: — Bokoriék tíz forintot adtak. Két személy és a gyerek! Ketten is rátámadtak: — Miért fogadtad el? A lány egykedvűen válaszol: — Nem szabad megalázni a vendégeket! (Stella)