Ludas Matyi, 1968 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1968-02-29 / 9. szám

LE A BÜROKRÁCIÁVAL! MÉG EGYSZER EGY MÉLTÁNYTALANSÁG­RÓL Lapunk február nyolca­­diki számában „Méltányta­lanság” címmel közöltük Szász Lipótné panaszát. Ol­vasónk 1967 november el­sején különleges szemüve­get rendelt az Ofotért Le­nin körút 30 szám alatti szaküzletében. Kifizette a 286 forintos árat és ígére­tet kapott, hogy két hóna­pon belül hozzájut a szem­üvegéhez. Csaknem három hónap múlva, 1968. január 21-én behívatták az üzlet­be, közölték vele, hogy ja­nuár elején felemelték en­nek a szemüvegnek az árát és rendelését csak akkor tarthatják fent, ha még 280 forintot fizet. Olvasónk, mit tehetett volna mást, fi­zetett, de az eljárást, ve­lünk együtt, igazságtalan­nak tartotta. A cikkre válaszolt az Ofotért, Csór Mihály áru­forgalmi főosztályvezető és Kolosi Mihály kiskereske­delmi osztályvezető aláírá­sával. Jelentéktelen elté­réssel ugyanúgy írják le a történteket, ahogyan olva­sónk előadta, hozzátéve, hogy a Magyar Optikai Mű­vek, amely egyedileg gyárt­ja a szükséges üveget, a nagytömegű megrendelés miatt késedelmesen szállít. Hivatkoznak továbbá egy minisztériumi utasításra, mely szerint a megrende­lés teljesítésének napján érvényben levő árat kell alkalmazniok. „Megjegyezzük — írják ezután —, hogy vállala­tunk a január 2-án érvény­ben levő termelői árakat kényszerült elfogadni, azonban azonnal tárgyalás­ba kezdtünk a gyártómű­vel az árak csökkentésére azon üvegfajtáknál, ahol az áremelkedést magunk is irreálisnak tartottuk. En­nek máris eredménye mu­tatkozott, így például a szóban forgó szemüveglen­cse ára február 1-i hatály­­lyal páronként 60 forinttal csökkent, így olvasójuknak a megrendelés teljesítésé­nél 60 forintot természet­szerűleg vissza fogunk fi­zetni”. Véleményünk szerint ez a visszafizetett 60 forint nem teszi a méltánytalan­ságot méltányossá. Az üz­leti életben mindenütt a vi­lágon büntetést az fizet, aki az általa vállalt határidőre nem teljesíti a rendelést és nem a megrendelő jár pó­rul, akit a késedelem miatt amúgy is károsodás ért. Az Ofotért levelével egy­idejűleg egyébként egy má­sik olvasónktól (Fenyvesi Lajos, Bp. XII., Böszörmé­nyi út 30/32.) hasonló pa­nasz érkezett. Ő tavaly de­cemberben 60 forintot fi­zetett ki ugyancsak a Le­nin körúti üzletben egy szemüvegért, amikor ja­nuárban elkészült a szem­üveg, még kétszáz forintot kellett fizetnie. Elkelne minálunk né­hány olyan szemüveg, amellyel a gyártó üzem és a kereskedelmi vállalat pontosabban látná a vevő jogos érdekét. ÁRNYÉK A DOWNING STREET-EN V­égső elkeseredésemben el­határoztam, hogy nem vá­rok tovább, és kinyitom a gázt... Igen, ez a legjobb megoldás. Kinyitom a gázt és hagyom öm­­leni... ssssssss... Nincs más hátra. Elkergetem hazulról a családomat és amikor egyedül maradok a lakás­ban, kinyitom a gázrezsó csapját és ... És aztán elmegyek hazulról, de előzőleg gondosan kinyitok min­den ablakot. Ezt kell tennem, ha azt akarom, hogy higgyenek nekem. Mert nem hisznek. A gázóra-leolvasó ugyanis mindig megdöbben, midőn ránéz az órára. Nem akarja elhinni, hogy keveset fogyasztottunk. Nem akar hinni a szemének: újra és újra oda­világít a zseblámpájával, és legug­golva, egészen közelről megnézi a számokat. — Nem főzünk — mondom ilyen­kor zavartan. — Csak néha egy teát, egy teácskát... — Igen? — kérdi gyanakodva a leolvasó. —­ Nem főznek? — Nem, és melegvíz is van a la­kásban ... — Nem baj kérem, azért tessék meggyújtani a gázt! Meggyújtom a gázt. Az óra forog. A leolvasó megnyugodva eltávozik. A legközelebbi alkalommal min­den kezdődik elölről. — Csak ilyen keveset fogyasztot­tak? — kérdi csodálkozva. Szégyenkezve lehajtom a fejem, és újra elmondom, hogy az óra jó, de nem főzünk és ezért fogyasztunk ilyen keveset, pedig mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Az­tán felemelem a fejem és a szemébe nézek, hadd lássa, milyen nyílt és őszinte a tekintetem. A leolvasónak azonban nem elég a becsületben megőszült tekintetem. Udvariasan és határozottan arra kér, hogy gyújtsam meg a gázt, ellenőrizni akarja az órát. Tudom, hogy ez a dolga, mégis fáj egy kicsit, hogy nem hisznek nekem. Hosszú évek óta nem hisz nekem. Idestova már tíz esztendeje lakom a lakásban és még mindig meg kell gyújtanom a gázt. Egyszer már arra is gondoltam, hogy kitalálok egy történetet, miért fogy nálunk olyan kevés gáz. Vala­milyen szép, romantikus históriával talán meg tudom győzni a leolvasót, és több bizalommal lesz irántam. Valami ilyesmire gondoltam: „Volt nekem egy nagy szerelmem, úgy hívták, hogy Eleonóra. Nagyon sze­rettük egymást, de a szülei nem egyeztek bele a házasságunkba. S egyszer kaptam tőle egy levelet: »•Ma éjszaka, pontosan tizenkét óra­kor gondolj rám!« És én pontosan éjfélkor, amikor a közeli templom harangja megszólalt, Eleonórára gondoltam, de akkor még nem tud­tam, hogy ő pontosan éjfélkor, hó­fehér menyasszonyi ruhában leült a gázrezsó elé és kinyitotta a gázt. Hát ezért idegenkedem én a gáztól, ezért fogyasztok ilyen keveset. Ha kinyitom a csapot, mindig a szép Eleonóra jut az eszembe.” Ezt a tervemet azonban nem való­sítottam meg, mert tudtam, hogy úgysem hallgatna végig, vagy ha meg is hallgatná, a történet végén azt mondaná: — Legyen szíves meggyújtani a gázt! Az utolsó látogatás azonban vá­ratlan fordulattal ért véget. Ez al­kalommal is meglepetten, csodál­kozva nézte a gázóra számait és én már elkezdtem a mondókámat: mi nem főzünk, csak olykor-olykor egy teát, de a gázóra-leolvasó félbesza­kított: — Arra kérem, gyújtsa meg a gázt! Meggyújtottam. Az óra ment, a leolvasó hosszan figyelte, aztán így szólt: — Hát kérem, én beírom a lap­jára, hogy az óra jó. — Aztán, lehet, hogy képzelődtem, de olyan furcsán nézett rám. Uramisten! Ha az óra jó és mégis kevés gáz fogy, akkor ... fog kicserélni?! Mikes György

Next