Ludas Matyi, 1968 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-29 / 9. szám
LE A BÜROKRÁCIÁVAL! MÉG EGYSZER EGY MÉLTÁNYTALANSÁGRÓL Lapunk február nyolcadiki számában „Méltánytalanság” címmel közöltük Szász Lipótné panaszát. Olvasónk 1967 november elsején különleges szemüveget rendelt az Ofotért Lenin körút 30 szám alatti szaküzletében. Kifizette a 286 forintos árat és ígéretet kapott, hogy két hónapon belül hozzájut a szemüvegéhez. Csaknem három hónap múlva, 1968. január 21-én behívatták az üzletbe, közölték vele, hogy január elején felemelték ennek a szemüvegnek az árát és rendelését csak akkor tarthatják fent, ha még 280 forintot fizet. Olvasónk, mit tehetett volna mást, fizetett, de az eljárást, velünk együtt, igazságtalannak tartotta. A cikkre válaszolt az Ofotért, Csór Mihály áruforgalmi főosztályvezető és Kolosi Mihály kiskereskedelmi osztályvezető aláírásával. Jelentéktelen eltéréssel ugyanúgy írják le a történteket, ahogyan olvasónk előadta, hozzátéve, hogy a Magyar Optikai Művek, amely egyedileg gyártja a szükséges üveget, a nagytömegű megrendelés miatt késedelmesen szállít. Hivatkoznak továbbá egy minisztériumi utasításra, mely szerint a megrendelés teljesítésének napján érvényben levő árat kell alkalmazniok. „Megjegyezzük — írják ezután —, hogy vállalatunk a január 2-án érvényben levő termelői árakat kényszerült elfogadni, azonban azonnal tárgyalásba kezdtünk a gyártóművel az árak csökkentésére azon üvegfajtáknál, ahol az áremelkedést magunk is irreálisnak tartottuk. Ennek máris eredménye mutatkozott, így például a szóban forgó szemüveglencse ára február 1-i hatálylyal páronként 60 forinttal csökkent, így olvasójuknak a megrendelés teljesítésénél 60 forintot természetszerűleg vissza fogunk fizetni”. Véleményünk szerint ez a visszafizetett 60 forint nem teszi a méltánytalanságot méltányossá. Az üzleti életben mindenütt a világon büntetést az fizet, aki az általa vállalt határidőre nem teljesíti a rendelést és nem a megrendelő jár pórul, akit a késedelem miatt amúgy is károsodás ért. Az Ofotért levelével egyidejűleg egyébként egy másik olvasónktól (Fenyvesi Lajos, Bp. XII., Böszörményi út 30/32.) hasonló panasz érkezett. Ő tavaly decemberben 60 forintot fizetett ki ugyancsak a Lenin körúti üzletben egy szemüvegért, amikor januárban elkészült a szemüveg, még kétszáz forintot kellett fizetnie. Elkelne minálunk néhány olyan szemüveg, amellyel a gyártó üzem és a kereskedelmi vállalat pontosabban látná a vevő jogos érdekét. ÁRNYÉK A DOWNING STREET-EN Végső elkeseredésemben elhatároztam, hogy nem várok tovább, és kinyitom a gázt... Igen, ez a legjobb megoldás. Kinyitom a gázt és hagyom ömleni... ssssssss... Nincs más hátra. Elkergetem hazulról a családomat és amikor egyedül maradok a lakásban, kinyitom a gázrezsó csapját és ... És aztán elmegyek hazulról, de előzőleg gondosan kinyitok minden ablakot. Ezt kell tennem, ha azt akarom, hogy higgyenek nekem. Mert nem hisznek. A gázóra-leolvasó ugyanis mindig megdöbben, midőn ránéz az órára. Nem akarja elhinni, hogy keveset fogyasztottunk. Nem akar hinni a szemének: újra és újra odavilágít a zseblámpájával, és leguggolva, egészen közelről megnézi a számokat. — Nem főzünk — mondom ilyenkor zavartan. — Csak néha egy teát, egy teácskát... — Igen? — kérdi gyanakodva a leolvasó. — Nem főznek? — Nem, és melegvíz is van a lakásban ... — Nem baj kérem, azért tessék meggyújtani a gázt! Meggyújtom a gázt. Az óra forog. A leolvasó megnyugodva eltávozik. A legközelebbi alkalommal minden kezdődik elölről. — Csak ilyen keveset fogyasztottak? — kérdi csodálkozva. Szégyenkezve lehajtom a fejem, és újra elmondom, hogy az óra jó, de nem főzünk és ezért fogyasztunk ilyen keveset, pedig mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Aztán felemelem a fejem és a szemébe nézek, hadd lássa, milyen nyílt és őszinte a tekintetem. A leolvasónak azonban nem elég a becsületben megőszült tekintetem. Udvariasan és határozottan arra kér, hogy gyújtsam meg a gázt, ellenőrizni akarja az órát. Tudom, hogy ez a dolga, mégis fáj egy kicsit, hogy nem hisznek nekem. Hosszú évek óta nem hisz nekem. Idestova már tíz esztendeje lakom a lakásban és még mindig meg kell gyújtanom a gázt. Egyszer már arra is gondoltam, hogy kitalálok egy történetet, miért fogy nálunk olyan kevés gáz. Valamilyen szép, romantikus históriával talán meg tudom győzni a leolvasót, és több bizalommal lesz irántam. Valami ilyesmire gondoltam: „Volt nekem egy nagy szerelmem, úgy hívták, hogy Eleonóra. Nagyon szerettük egymást, de a szülei nem egyeztek bele a házasságunkba. S egyszer kaptam tőle egy levelet: »•Ma éjszaka, pontosan tizenkét órakor gondolj rám!« És én pontosan éjfélkor, amikor a közeli templom harangja megszólalt, Eleonórára gondoltam, de akkor még nem tudtam, hogy ő pontosan éjfélkor, hófehér menyasszonyi ruhában leült a gázrezsó elé és kinyitotta a gázt. Hát ezért idegenkedem én a gáztól, ezért fogyasztok ilyen keveset. Ha kinyitom a csapot, mindig a szép Eleonóra jut az eszembe.” Ezt a tervemet azonban nem valósítottam meg, mert tudtam, hogy úgysem hallgatna végig, vagy ha meg is hallgatná, a történet végén azt mondaná: — Legyen szíves meggyújtani a gázt! Az utolsó látogatás azonban váratlan fordulattal ért véget. Ez alkalommal is meglepetten, csodálkozva nézte a gázóra számait és én már elkezdtem a mondókámat: mi nem főzünk, csak olykor-olykor egy teát, de a gázóra-leolvasó félbeszakított: — Arra kérem, gyújtsa meg a gázt! Meggyújtottam. Az óra ment, a leolvasó hosszan figyelte, aztán így szólt: — Hát kérem, én beírom a lapjára, hogy az óra jó. — Aztán, lehet, hogy képzelődtem, de olyan furcsán nézett rám. Uramisten! Ha az óra jó és mégis kevés gáz fogy, akkor ... fog kicserélni?! Mikes György