Ludas Matyi, 1970 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1970-02-19 / 8. szám
Sokat vitáznak mostanában az irodalomoktatásról: hogyan kellene megszerettetni a diákokkal az irodalmat? Van, aki azt javasolja: napjaink irodalmánál kezdjék az oktatást, ez legyen az alap, amelyből kiindulnak, visszafelé a klasszikusokig. Én tulajdonképpen nem is ehhez a vitához szeretnék hozzászólni, de a téma, amelyet elmondanék, ebbe a tárgykörbe tartozik. Már régóta töröm a fejem: miért van olyan kevés humorista? S erre — azt hiszem — megtaláltam a feleletet. Az iskolában, az irodalomórákon keveset foglalkoznak a humorral. A tananyagban szerepelnek a humor és szatíra klasszikusai, de a jelenlegi irodalom-oktatásunk nem szeretteti meg a diákokkal a humort, a szatírát. A diákok már az iskolában megtanulják, hogy mi a gúnyvers, paródia, epigramma, de ha ezeket a műfajokat alkalmazni akarnák és gúnyverset, paródiát, epigrammát írnának — tegyük fel — a tanárokról, attól tartok, nem méltányolnák eléggé az effajta törekvéseket. Ha én magyartanár lennék, felszólítanám a diákokat, írjanak gúnyverseket, epigrammákat a tanári karról, és szigorúan osztályoznám a dolgozatokat. Vagy humoreszkeket íratnék a gyerekekkel: miért rossz a fűtés az iskolában? Miért elhanyagoltak a mellékhelyiségek? De írhatnának humoreszket arról a szülőről is, aki azért nyüzsög a Szülői Munkaközösségben, mert azt hiszi, akkor elnézőbbek lesznek gyermekével a tanárok. A humoreszkektől még nem lenne melegebb a tantermekben, nem lennének tisztábbak a mellékhelyiségek és a szülők sem változnának meg, de a diákok jobban éreznék magukat az iskolában. Ha a humort, a szatírát is tanítanák, nem lenne annyi humortalan felnőtt ember. Mert rengetegen vannak olyanok, akik szenvednek attól, hogy nincs humoruk. De honnan is lenne? A legtöbb felnőtt már az iskolában megtanulta, hogy csínján kell bánni a humorral és nagy körültekintéssel kell forgatni a szatíra fegyverét, mert különben baj lesz. Tapasztalataim szerint a gyerekek, főleg a kamaszok szeretik a humort, értik , is, még az abszurd humort is könnyebben befogadják, mint a felnőttek, de amikor elhagyják az iskolát, és kilépnek az Életbe, mégis olyan kevesen vannak, akik kedvelik ezt a műfajt. Vajon miért? Véleményem szerint irodalom-oktatásunkban nagyobb teret kellene szentelni a humornak, akkor talán nem lenne hiány humoristákban sem. Nekem olyan magyartanárom volt, aki szerette a humort és nem tekintette tiszteletlenségnek, ha egy-egy komoly témájú dolgozatban megcsillant a derű. Az érettségi tételem „Az ember tragédiája” volt, és amikor megkaptam a tétel címét, elhatároztam, hogy humoros jelenetet írok ebből a tiszteletre méltó témából. öt órát kaptunk a tétel kidolgozására és én nagy lelkesedéssel írtam a vidám dialógusokat. (Legalábbis én annak véltem őket.) Körmölés közben elfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen érettségizem és az érettségi tételemen dolgozom. Aznap éjszaka nem sokat aludtam. Álmomban megjelent a vallás- és közoktatásügyi miniszter, és tudtomra adta, hogy megbuktam és újra kell kezdenem a tanulást, újra be kell iratkoznom az első elemibe. Aztán megjelent Madách Imre is, aki nem szólt egy szót sem, csak szemrehányóan nézett rám és többször megcsóválta a fejét. Másnap a magyartanárom kijelentette: — Fiacskám, te hülye vagy... Ezt akkor mondták először egy humoros írásom kapcsán, de azóta többször is. — Fiacskám, te hülye vagy — mondta a magyartanárom. — A bizottság nagyokat nevetett a dolgozaton, de még nem biztos, hogy elfogadják. Elfogadták. Kitűnőt kaptam rá, így lettem humorista. Sok olvasó most bizonyára azt mondja magában: Kár, hogy akkor nem voltak szigorúbbak a pedagógusok. Lehet, hogy nekik van igazuk. De most már késő. A felelősség az irodalomtanáromat terheli. Mikes György eartA ÜRÜGYÉN CSALÁDTERVEZÉS AZ ELNÖK VESSZŐPARIPÁJA Erdei Sándor rajza SÜRGŐS HÍVÁS A HÍRADÁSTECHNIKA FEJLŐDÉSE — Művész úr, telefon!... — Kovácsnénak új udvarlója van ...