Ludas Matyi, 1986 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1986-08-06 / 32. szám

- A kerékpárutak elkészüléséig, ezt a megoldást válasz­tottuk. A BÁDOG ANTENNA legújabb birtokosa: VÉGVÁRI HISTÓRIÁK — VARJATÉKOK című honismereti vetélkedő 1. része (július 9., 20.05., 1. műsor). Vitéz olvasóink bizony sohasem hitték volna, hogy az unalom olykor még a törököknél is nehezebben űzhető el. A leggyatrább tévéprodukciót megillető Bádog Antennát havonként egyszer osztjuk ki. Minden hó végén összegezzük az olvasók szavazatait, összevet­jük munkatársaink javaslataival, úgy hozzuk­ meg a döntést, amelyet általában a következő hónap második szerdáján hirdetünk ki. Kérjük a Kedves Olvasót, amint felbőszítette egy csapnivaló tévéműsor, rögvest ragadjon tollat, ír­ja fel egy levelezőlapra a műsor címét és a sugárzás időpontját, s haladéktalanul küldje el nekünk. A címzés: Ludas Matyi — Bádog Antenna, Budapest, 1977. Negyvenéves a forint FELEANNYINAK SEM LÁTSZIK...­ A KATOWICEI NAGYNÉNIKÉNK M­ár megint összekülön­böztem szomszédom Szabóval, szerkesztő úr. Családi viszálykodás volt, azon filozofáltunk, hogy mit mutassunk meg a csa­ládunknak, illetve a csa­ládunkból ... Szombaton délután, csendes, árnyékos műsoridőben megszemlél­tem a Mabocse első adá­sát. Tudja, van most az a 3X3 elnevezésű vetél­kedő, amelyikben magya­rok, bolgárok, csehek mé­rik össze ,mérhetetlenül nagy tudásukat, ügyessé­güket. Sajnálnám, ha nem látta volna, a következő kettőt az istenért el ne mulassza, roppant rokon­szenves és felettébb tanul­ságos. Mi mostanában in­kább a másik irányban koprodukálunk, ritkán jö­vünk össze a képernyőn testvéri, baráti népek fiai­val, hogy így családon be­lül megmutassuk egymás­nak az igazi énünket. Mindjárt az elején elkese­regte Vágó István úr, hogy a világ azt hiszi rólunk, a mi zenénk a cigánydal meg a magyarnóta, de ne­künk más muzsika kell, lelkületünket a népi hang­szereiken előadott dalok mutatják meg igazán. No­sza rögvest kézbe is kap­tak a csehek és bolgárok egy tekerőlantot, hogy ki­tekerjenek rajta egy ősma­gyar C-dúr skálát. Mivel az említett két baráti or­szágban is milliók nézték az adást, meggyőződésem, hogy Prága és Szófia fiai, ha kirándulnak hozzánk, nem az Akácos utat gaj­­dolják majd a kiskocsmák­ban, hanem csettintenek a prímásnak: ide gyere, La­jos, tekerd halkan a fü­lembe, hogy „Van veres­­h­agyima a tarisznyában, keserű magában ...”. Le­galább családon belül hadd tudják rólunk, hogy ha­zánk nemcsak a tschár­­dáséh, tschikósch, gulásch hona ... Épp itt tartottam az elmélkedésben, amikor cseh és bolgár barátaink megkapták a következő feladatot: fűszerezzenek fel egy igazi magyar gulyás­levest. Szomszédom Szabó szokásos szemtelenségével azt mondta erre, hogy jobb lett volna ha a vízicidere főzése a feladvány, az jobban illik a tekerőlant­hoz. A szerkesztő urak igenis tudták, hogyan kell valószerűen bemutatni éle­tünket, jelenünket, meg még a múltunkat is. Kivi­láglott ez abból is, hogy felkértük a két csapatot: egy-egy tagjuk öltözzék Rákóczi Ferencnek. Ez nem lesz nehéz feladvány, mondta a játékvezető úr, mert fejedelmünket a bol­gárok és a csehszlovákok is ismerik — az ötvenfo­­rintosról. Realitásérzékün­ket bizonyítja, magyaros mértéktartásunkat mutat­ja, hogy barátainknak nem Bartók Bélának kellett öl­tözniük ... Én kérem et­től ülve maradtam, ésany­­nyira, hogy még a nulla­dik Híradónál sem kap­csoltam ki a készüléket. De jól is tettem, szép csa­ládi eseménynek lehettem szemtanúja. Mert a Híra­dóvezető úr, megmutatván, hogy ő a legjobb férj és apa, maga mellé ültette a kisfiát is. Megmagyarázta, hogy a fiúcska tulajdon­képpen szimbólum, azt példázza, hogy nyáridon, mikor a gyermekintézmé­nyek is becsuknak, sze­gény szülő kénytelen ma­gával cipelni a dolgozóba a csemetéjét. A kis ripor­­tersarj roppant bájos volt, illedelmes, még uzsit is hozott magával, akárcsak az oviba. Szomszédom Sza­bó velem ellentétben nem volt elragadtatva, azt mondta, van neki egy ki­lencvenéves nagynénikéje, aki hétvégeken mindig őket untatja, a következő szombaton beküldi a Hír­adóba, hadd üljön ott, hadd szimbolizálja az öre­gek téli-nyári magányos­ságát .. . Billy Wildertől, a hí­res rendezőtől (bizonyára ismeri, ha másról nem, a Van aki forrón szereti cí­mű filmjéről) egyszer egy pletykaéhes újságírónő megkérdezte, igaz-e hogy Marylin Monroe nagyon szeszélyes forgatás közben, s nagyon kellemetlen vele dolgozni? Wilder válasza: A katowicei nagynéném­­mel egészen biztosan kel­lemesebben dolgozhattam volna. De ki kíváncsi az én katowicei nagynéném­­re? — Mondhatnak bármit, szerkesztő úr, van annak valami varázsa, ha színről színre láthatjuk a közis­mert emberek hozzátarto­zóit. A családi intimitá­sokra igenis kíváncsi a néző. Engedjék hozzánk a kisdedeket! Meg persze a hitveseket, s egyéb hozzá­tartozókat is... — Most kezdek valamit megérteni. A Szabó-félék sokszor szóvá tették, miért van az, hogy ha egy ren­­dezőnek színésznő a neje vagy a lánya, az szinte mindig szerepet kap a filmjében? Hát bizonyára nincs kire hagyni otthon a hölgyet. .. Radványi Barna „Tévézni emberi dolog.” (Kovács János) - Ne­­irigykedj. Tudod, mennyivel nagyobb mun­ka­ért lemosni, mint a te Tra­bantodat . . .

Next