Ludas Matyi, 1987 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-28 / 43. szám

Nem szabványos kutyák Debrecenben nemcsak a lakótelepi kutyák kerültek veszélybe - ismert a tanács bátor határozata: a nagykutyák távozzanak a lakásokból, hanem a benzinkutak őrzői is. A főnökség nemkívánatos személynek kiáltotta ki az egyik benzinkútnál tartózkodó óriás snauzert és az ugyancsak nem mini dobermannt. Mégpedig attól abenzinkúttól távolították el őket, ahol éppen röviddel ezután a hírekből ismeretes rablógyilkosság történt. Az áldozatnak nem volt kutyája, de két kutastársának igen és az indok az volt, hogy a kutyák jelenléte nem szabványos. Miután ez kipattant, a főnök már úgy nyilatkozott a rádióriporternek, hogy ezentúl „hallgatólagosan eltűrik a kutyákat.” Eltűrik?! Nem művész az a kutya, sok helyen nagyon is megbecsülik! Nemrég láthattuk a tévében a terroristák ellen is fellépő rendőri csoportot, amelyet Komondornak kereszteltek el, részben ugrásra kész kutyáik tiszteletére, résziben, mert kevésbé krimisen hangzik, mint az, hogy kommandó. Azt már nem is merném javasolni, hogy ahol a kutyát nem kedvelik, tartsanak libákat, mint a skóciai Balantine’s whiskygyárban: a tollas riasztóberendezés nemcsak őrületesen gágog, de ha kell, támad, s nem issza a whiskyt! E példa nyomán az amerikai fegyveres erők három NSZK-beli állomáshelyén is libákat fogadtak fel a nemkívánatos betolakodók ellen. A szárnyasok - amint a Die Welt megírta - felvételi vizsgát is tettek, sikerrel. De hát már egykoron a római Capitoliumon bizonyították hasznosságukat. Az amerikaiakat az a meggondolás vezette, hogy olcsóbbak, mint az őrkutyák. Ám a libák alkalmazását épp azért nem javaslom, mert ez a szárnyas fontos exportcikkünk. A kutya viszont nem zavarja a kibontakozást, amihez szigorú létszámgazdálkodás szükséges. Pláne, ha tartása a gazdi gondja. De még így is csak eltűrik nem szabványos jelenlétüket a benzinkutaknál, mert ha „legalizálnák” őket, akkor - amiint a rádiónyilatkozatból megtudtuk - utasítást kellene kiadni a kutyák „kezelésére”, még azt is meghatározni, mennyi és milyen táplálékot kapnak, mennyi ebből a csont aránya, a Köjálhoz kellene fordulni, ebadót fizetni! Meg aztán ugathat az a kutya hiába is, szabálysértés, miegymás . . . Egyszóval intézkedni meg ellenőrizni kellene, ami nemcsak költséges, hanem újabb probléma is. És nincs elég probléma mostanában? Óvakodjunk az újabb problémáktól! Emlékszem, hogy amikor tavaly egy jászberényi benzinkutast támadtak meg, ő egy felkapott székkel védekezett és kiáltozott, hátha a dulakodásra felfigyel valaki. Művel vészjelző berendezése nem volt. Azt csak a támadás után szerelték fel. Mert mindaddig viszolygunk a problémától, amíg az nem ugat. Sőt: harap. Földi Iván ! * Közterhekviselés Kapós, divatos könyvújdonságot - bestsellert - forgatnak, kérnek kölcsön, vitatnak meg mostanában az emberek. Rejtély, hogy mitől ilyen népszerű az olvasmány, hiszen még egy aktfotó sincs benne. Még csak nem is valami jó krimi, mert már a címéből rájön az olvasó, hogy kik a tettesek és kik az áldozatok. Egyesek szerint az alkotás tulajdonképpen úgynevezett aluljáró-irodalom, mert aki végigböngészi, nyomban a mélyben érzi magát. Mások szerint hézagpótló mű, az olvasó megtudja belőle, hogyan fogja pótolni a költségvetés hézagait. A kötet, pontosabban a füzet címe: Adózási mindentudó. Cakli-paldi negyvennyolc oldal, mintegy kifejezvén, hogy a szerzők nem engednek a negyvennyolcból. Egyébként a mű ára 19 forint, a bolondnak is megéri. Pardon. Túlozni nem kell, a bolondnak nem éri meg. Mert a 4. oldalon ott a passzus: „Az adófizetésnek az sem akadálya, ha az adóalany szellemi fogyatékos.” A mindentudó könyvecske eme fordulata esetleg vitára adhat okot a nem mindent tudó olvasók körében, de ezzel nem kell törődni. Főképp azért nem, mert az ügy a szellemi fogyatékosokra tartozik, ők pedig amúgy sem olvassák el az idézett passzust. Különben is, Amerikában a minap rendelték el, hogy a Nobel-díjat is meg kell adóztatni, nékünk sajnos, huzamosabb idő óta nincs Nobel-díjasunk, valakiknek tehát pótolni kell a kiesést. Az együgyűek személyes szerencséje, hogy rájuk esett a választás. Csak helyeselhető, hogy nemre, fajra, bőr színére és értelmi fokra tekintet nélkül mindenki vegye ki részét az egyenlő közterheit... akarom mondani közteherviselésből. Helyénvaló tehát a következetesség, már csak azért is, mert manapság az emberek annyit hülyézik egymást, hogy a magasságos ég sem tudná megkülönböztetni, melyikük a valódi, és melyikük a talmi. Az adóhivataltól igazán nem várható el, hogy az adóívek mellé intelligencia-teszteket is mellékeljen. Más kérdés, hogy nem lehet kétséges a kimenetele annak a viadalnak, amelyet valamely dörzsölt adóellenőr folytat egy alulképzett szellemi szabadfogyatékossal, aki, mondjuk, egy kertészet alkalmazásában éppen avart takarít. Az adóhatóság ravasz keresztkérdéseire a gyógypedagogizált állampolgár nyilván zavaros válaszokat fog adni, a napnál is világosabb, hogy szándékosan összekavarja a bruttót a nettóval, és így próbálja eltitkolni súlyos százezreket kitevő jövedelmét. A sikerkönyvnek még számos fordulatos epizódja van, közülük kiemelésre érdemes a „Hogyan adózzunk?” című, II. fejezet végkifejlete. Citálom: „Reméljük, most már nem olyan nehéz dió az adózás... sok szerencsét az új élethez! A dió persze nem nehéz, csak kemény. Hanem ez a jókívánság . . . Most már kételkedni kezdek, vajon nem tartozom-e magam is a 4. oldalas adóalanyok közé ... Fekete Gábor NYOMÓS ÉRV - Ne tessék tolakodni, a mi pénzünk is éppolyan gyorsan értéktelenedik!