Lyukasóra, 2000 (9. évfolyam, 1-12. szám)
2000-02-01 / 2. szám
em elég a tehetség. Akár holtig is rejtve maradhat, a sutban heverhet az írói tálentum, ha nincs, ami megmozdítsa a teremtő tollat. Mikes Kelemenről sokan azt hiszik, hogy unalmában kezdett el írogatni. Ott rostokolt Rodostóban, ahol oly lassan és oly haszontalanul teltek a napok, az évek, így támadt kedve, hogy belefogjon ezekbe a képzeletbeli nénékájának szóló levelekbe. Haza nem írhatott, még szülőanyjának se: Rákóczinak és a vele együtt bujdosóknak onnan még a postája is ki volt rekesztve. A levéllel is elérhetetlen hazai atyafiság helyett a Konstantinápolyba - vagyis Isztambulba - képzelt rokon hölgynek, „Groff R E."-nek küldözte hát gondolatban a játékos hangú beszámolókat, amiket időről időre papírra vetett. S tőle kapta a leveleiben gyakorta emlegetett - de soha nem létezett - válaszokat is. Csakhogy ezt az egészet ő már akkor kifundálta, mikor hírét sem hallotta még Rodostónak. Dehogyis az unalom - épphogy a kezdődő nagy kaland izgalma fogatott vele tollat. Hiszen nem azért hajóztak ők el a fejedelemmel 1717 őszén Marseille-ből Gallipoliba, hogy aztán a szultán birodalmában rekedjenek. A reménység vitte őket - a hazájukból akkor még csak jó hat éve kibujdosottakat -, hogy az akkor zajló osztrák-török háború (no meg a francia diplomácia támogatása) valóra válthatja álmaikat, s ők szabad magyar földre térhetnek vissza. Mikesnek a partraszállás napján kelt első levelét még az a vágyálom ihlette, s az utána írottak jónéhányát is: most kezdődik az, amiről a hazafelé vezető úton helyszínről helyszínre, eset mu я [UNK]eményről eseményre számot adhat. De miért nem prózaian pontos naplójegyzetekben? 24 . Mert őt valami más is megihlette: a francia szellem. Annak az országnak az irodalmi pezsgése, társasági légköre, ahol fiatal élete igen fogékony négy és fél esztendejét töltötte. Rákóczinak külön gondja volt rá, hogy a vele jött nemesifjak kellőképpen pallérozódjanak, senki se tekinthesse őket faragatlan, félbarbár fickóknak. Francia ruhába öltöztette őket - ezt Mikes még Rodostóban is csak az ő halála után vethette le -, s nemcsak francia nyelvtudásukkal törődött, hanem egyéb irányú művelődésükkel is, hogy jobb társaságokban se valljanak szégyent. Szemíves Kelemen, 3. Jaj, dehogyis volt Mikes valamiféle őstehetség, aki csak úgy magától jött rá az ínycsiklandozó, jóízű írás titkaira! A francia irodalomban akkorára már hagyományt teremtettek a levélformában írott művek, és szép számmal jelentek meg valódi levélgyűjtemények is. Ez utóbbiak egyikét Rákóczi és közvetlen környezete nyilván ismerte: azt a levelezést, amelyet Bussy-Rabutin gróf- a kurucok egyik nagy ellenségének, az Erdélybe küldött császári hadak főparancsnokának, Rabutin generálisnak a közeli rokona - folytatott hosszú éveken át unokahúgával, de Sévignével (az ifjabbal), s amelyben Magyarországról is számos szó esik. Ez a leveleskönyv alighanem igen erősen hatott Mikesre: talán főleg ez segített felszabadítani lírai hajlamait, s felbátorítani őt arra is, hogy írásba merje tenni a tréfálkozó, incselkedő élőbeszéd fordulatait, de nem franciául persze, hanem a maga székely magyar anyanyelvén. Azt viszont már ő találta ki - vagy még francia földön, vagy a Törökországba tartó hajón -, hogy valóságos levelezőpartner híján egy képzeletbeli rokont teremt magának. Ahogy kikötöttek Gallipoliban, mindjárt meg is költötte neki szóló első levelét. Dugta vajon mások elől, amit megírt? Szégyellte? Titkolta? Nagydobra aligha verte, milyen szokatlan vállalkozásba fogott: joggal tartott tőle, hogy akadhatnak társai, akik kicsúfolják, sőt szemberöhögik. De „ingyen se higgyük", hogy ne mutatta volna meg senkinek szívéből szakadt elsőszülötteit. Éhezett ő is legalább néhány értő olvasó elismerésére, baráti biztatására. S ezt nyilván meg is kapta, ha negyvenegy éven át sem ment el aztán a kedve a folytatástól, bár utóbb már valóban csak az asztalfiók volt a befogadója annyi gonddal szövögetett szép szavainak. Hogy a magyar hazát felszabadító, őket hazajuttató nagy kalandból nem lesz semmi, az elég hamar kiderült. Az 1718. májusában kelt 13. levél már azt tudatja: „...a hazánk felé való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő’. Míg júliusban meg nem kötötték a hadviselő felek a huszonnégy évre szóló békét, a szultán azért még ott tartotta Drinápolyban - minden eshetőségre készen - Rákóczit és magyarjait, de utána már csak púp voltak a hátán. Huszonnégy év! Miben reménykedhettek még? Nemhogy haza Franciaországba sem térhettek többé vissza. Huszonnégy év! „Jaj! édes néném, ha addig az én édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni..."Pedig hát: „jobb volna Erdélyben másét enni, mint itt búzakenyeret''. Odahaza feleségnek való is könnyen akadna, de itt idegenben? „Ha addig itt kell ülnöm, jó éjszakát a menyasszony táncának. " Az az üldögélés, török kenyéren éldegélés az ő számára nem is huszonnégy, hanem negyvenhárom évig tartott még. Bujdosótársai közül ki ezzel, ki azzal ütötte agyon az idejét. Neki Rákóczi mellett is akadt több-kevesebb dolga, amíg élt a fejedelem, de szabad óráiban akkor sem csak Leveleskönyve mind újabb darabjait írogatta, hanem sokat olvasott, sőt fordítgatni is kezdett egy-egy neki tetsző könyvet, hogy értelmet adjon értelmetlenül tele múló éveinek. Istenem, hányan vannak azóta is, akik a betűk bűvöletével nyugtatják nyugtalan lelküket, próbálják csitítani sorsuk fel-felsajduló hiányérzeteit. Ki könyvekbe bújik és bódul bele, ki a saját írásaival mákonyolja magát: érzi őket szívhez szólóan szépnek akkor is, ha fabatkát sem érnek. Csakhogy mire Mikes odáig jutott, hogy a körülötte és benne magában tátongó űröket kellett valamiképp betöltenie, ő már rég túl volt a mindenkori dilettánsoknak ezen a szánalmas bódulatán, szédületén. Neki az írás nem öncsalásul szolgált. „Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni, mint arról tíz óráig írni" - vallotta például, mikor madárkája még nem repült el Rodostóból Lengyelhonba, de nyilvánvaló volt bizony: „... csak készül, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládájában teszi, mintha annyi kést verne a szívemben... ő ha engemet cirokál is, jövendőre néz." Zsuzsi elszállt, más reménységek is elszálltak, de Mikes - akit akkor már senki sem cirokált - szintén a jövendő