Lyukasóra, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
Шк [UNK]М [UNK] [UNK]Ит Шт Beszélgetés Istenről - Molnár László hajóskapitánnyal A fiatalember a hajó orrában olyan magányosnak tűnt. Én nagyon élveztem a hajóutat, de nem értettem, hogy mi az a félénk mosoly, ami egy ilyen hősnek a szemében bujkál. Aztán találkoztam vele szárazföldön is. Szintén magányosnak tűnt. És amikor már többedszer találkoztunk, beszélgettünk, akkor is félénken mosolygott, mintha félne is meg bátor is lenne. Aztán becsöngetett, és arca kifeszült a boldogságtól. Pedig csak arra kértem, hogy beszélgessünk. Az arca már nem volt sötétbarna a nyári naptól, és már megint készült a vízre, ahol otthon van. Leült, és az első kérdésemre már nehezen válaszolt. -Mit jelent az ön számára a hit? - Egyfajta hovatartozást. Valamiféle kapaszkodást az élethez, a baráthoz, a szerelemhez. Régebben az egyik barátommal, aki gyakorolja a vallást, sokat beszélgettem a kíváncsiságom miatt. A véleménye nem befolyásolt, hiszen úgy érzem, a belső hitem azt jelenti, hogy magamban bízom. Eddig még nem volt arra szükségem, hogy kapaszkodjak. Nem kerestem a hitet senkiben, nem is akarok „hasonlót" semelyikhez, hanem mint egy embert közelítem meg. Tanácsokat kérek, de igazából magammal beszélem meg, hogy mi a teendőm. - Elképzelhetőnek tartja, hogy idővel lesz olyan hite, ami most még nincsen? - Nem. Eddig még nem volt arra szükségem, hogy egy személyhez, valláshoz kötődjem. Úgy érzem, nincsen szükségem transzcendens kapcsolatra. E Említette, hogy tizenhárom éves volt, és amikor meghalt az édesapja. Álmodott vele? -Igen. Akkor nem tudtam megfogalmaTmazni, csak szerettem volna vele találkozni, nagyon hiányzott. Arra nem gondoltam, hogy „találkozom" vele, majd egyszer... A lelkemben találkoztam vele. Idővel sajnos ez egyre jobban csökken. Ma már máshogyan állok hozzá. Talán idővel majd visszajön. - Az Ön szakmája pontosan megfogalmazva hogyan láingzik? - Hajóskapitány. Kishajós. - Hogyan került erre a pályára? Mi vonzotta? A természet szeretete. Édesapám erdőmérnök volt. Gödöllőn éltünk, nagyon sokat jártunk az erdőben vadászni, kirándulni, és beleszagoltam a szabadságba. Én a többi gyerekkel együtt az erdészházban voltam. Ez férfi-összejövetelnek számított, még a nővérem sem jöhetett velünk. Csak szakácsnők. Rengeteget tanultam tőle. Nem akart rám hatni, vitt magával. Úgy tanított, hogy mesélt. Virágokról, a természetről, apró időjárási jelenségekről. Érdekes kalandokról, még a fialkorából. Leültünk egy kivágott farönkre, és mesélt arról, „Szélfútta levél a világ, De hol az ág? De ki az ág?” Zelk Zoltán amikor még vadász volt. A vallásról mindig kerülte, hogy beszéljünk, még templomba sem jártunk. A vízpartra kicsit később kerültem, és más körülmények között. Édesapám halála után felkerültünk Pestre a nagymamámhoz. Egy túltengő energiabázis voltam, mondták, hogy sportoljak valamit. Én úgy éreztem, amit ki akarok próbálni, az a vízilabdázás. Nem is a labdatechnikája vonzott, hanem a víz. Ahogy fejjel beugrottam és beleolvadtam a puha vízbe. Mondta az edzőm, hogy nagyon ügyes vagyok, de a sportverseny részével ne foglalkozzam. Egy téli napon véletlenszerűen találkoztam az uszodában a kenusokkal. Felcsillant, ha eveznék, milyen lenne. A víz annyira hihetetlen élmény az életemben, hogy szerettem volna a közelében maradni. Szeretem a szagát, egy más közeg, állni látszik, de mégis a mélye örvénylik. Szeretek leülni a víz mellé, a stégre. Ha szabadidőm engedte az edzőtáborban, azonnal elmentem a vízpartra, és leültem. Ez megmaradt a mai napig. Ha itthon vagyok, télen, eltekerek a Duna-partra, a Margitszigetre, és órákig nézem a vizet. -Ilyenkor mit él át? - Kavarognak bennem a gondolatok, úgy érzem, mintha tisztítótűz lenne, hiszen utána fölállok, és ha olyan gondjaim voltak, amik megoldhatóak, magammal megbeszélhetőek, azok megoldódnak. Ilyenkor úgy érzem, megérte elmenni a vízpartra. Újból friss és energikus leszek. Ezt azon veszem észre, hogy hétvége után általában akkor megyek le a vízhez, hétfőtől mintha kicseréltek volna. Sajnos, a kenuzást is abba kellett hagynom, mivel nagy hévvel csináltam, a gerincem elferdült, és az orvos azt ajánlotta, hagyjam abba, mert „féloldalas" lettem. Nagyon nehezen hagytam abba, de akkor érkeztem el ahhoz az időszakhoz, amikor már pályát kellett választanom. Édesanyám látta, hogy mennyire vonzódom a vízhez, és közösen kinéztünk egy hajózási technikumot. Felvettek, de idővel furcsállták, hogy miért ide jelentkeztem ilyen jó eredménnyel. Ebben a technikumban gépészetet tanítottak. Amikor észrevettem, hogy mit is tanulok, akkor már késő volt. Harmadikban jöttem rá, hogy én nem akartam a hajó géptérbe lekerülni, és a motor zakatolását hallgatni a nap 24 órájában. Én vízen akartam lenni a természetben. Egyik kedvenc tanárom, Szokutor Pál minden évben leült velem beszélgetni, és mondta, hogy ez nem az én világom. A hajón a nyolc óra munka után az emberek zöme iszik, kártyázik, lezüllik, és úgy érezte, én érzékenyebb típus vagyok, nem szívesen küldött tovább erre a pályára. A mamámat is behívta többször, hogy beszélgessünk erről hármasban. Ennek ellenére én szerettem volna megismerni ezt a világot. Egyszer nyaraltam Bulgáriában. Ahol az első utamon, a tengeren, két óra hajózás után, azt hittem a világ ennél már csak szebb lehet. Elképzeltem, ha hónapokon keresztül megy a hajó, akkor én ezt hogyan fogom bírni. De nem adtam föl. Azt mondtam, kipróbálom. - A hajózási technikum még nem elég a hajóvezetéshez? - Nem. Gépész harmadtisztként kaptam meg a képesítésemet. Az érettségi évével párhuzamosan elkezdődött egy akadémiai képzés a technikumban, ami teljesen más jellegű volt. Vas Tibor hajóskapitány szervezett tanfolyamot, és aki az iskolába járt, annak ingyenes volt a képzés. Arra gondoltam, hogy pont ez az, ami engem érdekel, ami igazából a hajózásról szól. A tanfolyam végén Mallorcáról hoztunk fel egy hajót Pulába.