Lyukasóra, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)

2001-10-01 / 10. szám

Шк [UNK]М [UNK] [UNK]Ит Шт Beszélgetés Istenről - Molnár László hajóskapitánnyal A fiatalember a hajó orrában olyan magá­nyosnak tűnt. Én nagyon élveztem a hajó­­utat, de nem értettem, hogy mi az a félénk mosoly, ami egy ilyen hősnek a szemében bujkál. Aztán találkoztam vele szárazföldön is. Szintén magányosnak tűnt. És amikor már többedszer találkoztunk, beszélgettünk, akkor is félénken mosolygott, mintha félne is meg bátor is lenne. Aztán becsöngetett, és arca kifeszült a boldogságtól. Pedig csak arra kértem, hogy beszélgessünk. Az arca már nem volt sötétbarna a nyári naptól, és már megint készült a vízre, ahol otthon van. Le­ült, és az első kérdésemre már nehezen vála­szolt. -Mit jelent az ön számára a hit? - Egyfajta hovatartozást. Valamiféle kapaszkodást az élethez, a baráthoz, a szerelemhez. Régebben az egyik bará­tommal, aki gyakorolja a vallást, sokat beszélgettem a kíváncsiságom miatt. A véleménye nem befolyásolt, hiszen úgy érzem, a belső hitem azt jelenti, hogy magamban bízom. Eddig még nem volt arra szükségem, hogy kapaszkodjak. Nem kerestem a hitet senkiben, nem is akarok „hasonlót" semelyikhez, hanem mint egy embert közelítem meg. Taná­csokat kérek, de igazából magammal be­szélem meg, hogy mi a teendőm. - Elképzelhetőnek tartja, hogy idővel lesz olyan hite, ami most még nincsen? - Nem. Eddig még nem volt arra szükségem, hogy egy személyhez, val­láshoz kötődjem. Úgy érzem, nincsen­­ szükségem transzcendens kapcsolatra. E Említette, hogy tizenhárom éves volt, é­­s amikor meghalt az édesapja. Álmodott vele? -Igen. Akkor nem tudtam megfogal­m­­aT­mazni, csak szerettem volna vele talál­kozni, nagyon hiányzott. Arra nem gon­doltam, hogy „találkozom" vele, majd egyszer... A lelkemben találkoztam vele. Idővel sajnos ez egyre jobban csökken. Ma már máshogyan állok hozzá. Talán idővel majd visszajön. - Az Ön szakmája pontosan megfogal­mazva hogyan láingzik? - Hajóskapitány. Kishajós. - Hogyan került erre a pályára? Mi von­zotta?­­ A természet szeretete. Édesapám erdőmérnök volt. Gödöllőn éltünk, na­gyon sokat jártunk az erdőben vadászni, kirándulni, és beleszagoltam a szabad­ságba. Én a többi gyerekkel együtt az erdészházban voltam. Ez férfi-összejö­vetelnek számított, még a nővérem sem jöhetett velünk. Csak szakácsnők. Rengeteget tanultam tőle. Nem akart rám hatni, vitt magával. Úgy tanított, hogy mesélt. Virágokról, a természetről, apró időjárási jelenségekről. Érdekes ka­landokról, még a fialkorából. Leültünk egy kivágott farönkre, és mesélt arról, „Szélfútta levél a világ, De hol az ág? De ki az ág?” Zelk Zoltán amikor még vadász volt. A vallásról mindig kerülte, hogy beszéljünk, még templomba sem jártunk. A vízpartra kicsit később kerültem, és más körülmények között. Édesapám ha­lála után felkerültünk Pestre a nagyma­mámhoz. Egy túltengő energiabázis vol­tam, mondták, hogy sportoljak valamit. Én úgy éreztem, amit ki akarok próbálni, az a vízilabdázás. Nem is a labdatechni­kája vonzott, hanem a víz. Ahogy fejjel beugrottam és beleolvadtam a puha víz­be. Mondta az edzőm, hogy nagyon ügyes vagyok, de a sport­verseny részé­vel ne foglalkozzam. Egy téli napon vé­letlenszerűen találkoztam az uszodában a kenusokkal. Felcsillant, ha eveznék, milyen lenne. A víz annyira hihetetlen élmény az életemben, hogy szerettem volna a közelében maradni. Szeretem a szagát, egy más közeg, állni látszik, de mégis a mélye örvénylik. Szeretek leülni a víz mellé, a stégre. Ha szabadidőm engedte az edzőtáborban, azonnal el­mentem a vízpartra, és leültem. Ez meg­maradt a mai napig. Ha itthon vagyok, télen, eltekerek a Duna-partra, a Margit­szigetre, és órákig nézem a vizet. -Ilyenkor mit él át? - Kavarognak bennem a gondolatok, úgy érzem, mintha tisztítótűz lenne, hi­szen utána fölállok, és ha olyan gondja­im voltak, amik megoldhatóak, magam­mal megbeszélhetőek, azok megoldód­nak. Ilyenkor úgy érzem, megérte el­menni a vízpartra. Újból friss és energi­kus leszek. Ezt azon veszem észre, hogy hétvége után­­ általában akkor megyek le a vízhez­­, hétfőtől mintha kicseréltek volna. Sajnos, a kenuzást is abba kellett hagynom, mivel nagy hévvel csináltam, a gerincem elferdült, és az orvos azt ajánlotta, hagyjam abba, mert „félolda­las" lettem. Nagyon nehezen hagytam abba, de akkor érkeztem el ahhoz az időszakhoz, amikor már pályát kellett választanom. Édesanyám látta, hogy mennyire vonzódom a vízhez, és közö­sen kinéztünk egy hajózási techniku­mot. Felvettek, de idővel furcsállták, hogy miért ide jelentkeztem ilyen jó eredménnyel. Ebben a technikumban gépészetet tanítottak. Amikor észrevet­tem, hogy mit is tanulok, akkor már késő volt. Harmadikban jöttem rá, hogy én nem akartam a hajó géptérbe lekerülni, és a motor zakatolását hallgatni a nap 24 órájában. Én vízen akartam lenni a ter­mészetben. Egyik kedvenc tanárom, Szokutor Pál minden évben leült velem beszélgetni, és mondta, hogy ez nem az én világom. A hajón a nyolc óra munka után az emberek zöme iszik, kártyázik, lezüllik, és úgy érezte, én érzékenyebb típus vagyok, nem szívesen küldött to­vább erre a pályára. A mamámat is be­hívta többször, hogy beszélgessünk er­ről hármasban. Ennek ellenére én szeret­tem volna megismerni ezt a világot. Egyszer nyaraltam Bulgáriában. Ahol az első utamon, a tengeren, két óra hajózás után, azt hittem a világ ennél már csak szebb lehet. Elképzeltem, ha hónapokon keresz­tül megy a hajó, akkor én ezt hogyan fogom bírni. De nem adtam föl. Azt mondtam, kipróbálom. - A hajózási technikum még nem elég a hajóvezetéshez? - Nem. Gépész harmadtisztként kap­tam meg a képesítésemet. Az érettségi évével párhuzamosan elkezdődött egy akadémiai képzés a technikumban, ami teljesen más jellegű volt. Vas Tibor hajós­­kapitány szervezett tanfolyamot, és aki az iskolába járt, annak ingyenes volt a képzés. Arra gondoltam, hogy pont ez az, ami engem érdekel, ami igazából a hajózásról szól. A tanfolyam végén Mal­lorcáról hoztunk fel egy hajót Pulába.

Next