Lyukasóra, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
Major Anita Г Treusth Zsigmond nem tartozott azok közé a kenyérhéjrágó tollforgatók közé, akiknek „alkotói kedvét" az ihleten és tehetségen kívül a nincste ^lenség, a nélkülözés is „ösztönzi". „Szőke Krisztus-fej, szomorúan, de határozottan ránk tekintő kék szemek. Párizsi gavallér s cigány mellett búsuló vidéki magyar, szkeptikus és pozitivista, aki a nazarénus vallásért lelkesedik, előkelő, régi nemes család ivadéka, aki nem lesz se főispán, se versenyistálló-tulajdonos, hanem író, a külföldi és magyar arisztokrata körök szívesen látott vendége s parasztjainak barátja (...); műveltsége európai, szíve fanatikusan magyar, élete felét külföldön tölti, de minden gondolata, törekvése, becsvágya haza vonja" - így rajzolja meg 1918-ban Szinnyei Ferenc írónk arcképét. Születése kivételes társadalmi helyzetet juttatott neki: a neczpáli Justh család ősi Turóc megyei família, eredetüket a XII. századig vezetik vissza. 1451-ben kapták a nemességet s adományul Végles várát a zólyomi őserdőben. Később Turóc alispánjai és főispánjai voltak. Az egyik Justh anyai ágon alföldi birtokra került, többek közt Szenttornyára, ott született Zsigmond is, aki a vagyonos család sarjaként kitűnő nevelésben részesült. Iskoláit nemcsak Pesten végezhette, hanem külföldi iskolákban: Kielben, Zürichben és Párizsban is tanulhatott. A család politikusnak szánta, de a zeneművészi és írói pálya már ekkor kedvesebb neki, mint a jog és a nemzetgazdaság. Akinek a sors minden anyagi lehetőséget felkínált, annak épp az egészség nem adatott meg: huszonkét éves korától hordozza magában a végzetes betegséget, a tüdőbajt. Utazási szenvedély és a gyógyulás vágya hajtja egzotikus déli és keleti kalandokra; a nyarak kivételével az év legnagyobb részét Szicíliában, Egyiptomban, Török-, Görög- és Spanyolországban, Marokkóban, Tuniszban, Algériában tölti, sőt eljut Indiába is. Érzi, sietnie kell (már csak kilenc éve van, a kór harmincegy évesen el is ragadja). Útjain a kozmopolita társaság elegáns életét éli, s telegramstílben feljegyzett megfigyeléseit, tapasztalatait írja le egyre fokozódó munkakedvvel. Párizs - ahová évente elzarándokol - valósággal második otthonává válik, bejáratos a legelőkelőbb művészkörökbe: megfordul comtesse Diane híres szalonjában, Sarah Bernhardtnál, 20 Taine-nél. Párizsi naplójában igazi „szalon-analistaként" számol be a társasági élet apró részleteiről is. Márai Sándor dandynek nevezi Justhcot, több mint divatfit értve a szón, társadalomalakító szándékát is hangsúlyozza. „Dandy, tehát élete pokol: két szunnyadás között reggeltől reggelig fogadásokra, villásreggelikre, teákra, ebédekre és bálokra lohol. Mindezt undorral cselekszi, de az olvasó néha kételkedik, miért nem mondja le a fogadásokat, ha ennyire terhesek?" Mert „ez a dandy titokban kissé az is, akit legjobban megvet: sznob"2. Halász Gábor is a magyar sznobok rokonszenves ősének mondja szerzőnket, „akinél nem divat kérdése az érdeklődés, hanem belső kényszer és kielégítetlenség, folytonos láz és önművelés, élvezet és kötelesség egyszerre."3 Ezek :Justh Zsigmond. -literary gentleman vagy dandy? bőr az összejövetelekből merítve és Széchenyire emlékezve alapítja meg a Debating Societyt: a heti vitakörökön arisztokrata ifjak (a Csáky-, Vay-, Teleki-, Szapáry-, Andrássy-, Zichy-, Széchenyi-, Mailáth-, Keglevich-famíliából) cserélhetnek eszmét politikai, szociális, irodalmi kérdésekről. E világfi a nyarakat azonban rendszerint szeretett falujában, a Békés megyei Szabad Szenttornyán tölti a szép park közepén álló, szerény küllemű verandás házában, melynek belseje sokat utazott, művészlelkű gazdára vall: „byzanci stílű dolgozószoba, indiai ebédlő, a szalon tele festményekkel, a verandán egyiptomi ritkaságok"4. Justhtal egy asztalnál nemcsak úri vendégek ülnek, hanem gyakran parasztemberek és takaros menyecskék is, akik már jobbágyi kötelességük alól felszabadított bérlői földesuruknak. A rajongó visszaemlékezők szerint az úr a faluban születő gyermekek jó részének keresztapaságát is vállalta, és bár a keresztelőn ritkán jelent meg, a szokásos tíz forint ajándékot mindig elküldte a szülőknek. Ha kocsijával hazaérkezett, a gyerekek rögtön körülfogták az adakozót, aki cukorravaló tízkrajcárosokat osztogatott nekik. Vasárnaponként bált rendezett, de a legnagyobb mulatság a színház volt. A Pestről leránduló kritikusok elragadtatással írtak a parasztokból szervezett színtársulatról, mely Plautus, Shakespeare, Moliere műveit vagy éppen Justh egyegy népies színművét játszotta meglepő eredetiséggel. A kertben két színház is állt: az egyik fából, a római házak átriumának mintájára, oszlopokkal, a másik még fényesebb: valóságos amfiteátrum, fedetlen, kör alakú nyári színház, az első magyar szabadtéri színpad, melynek díszleteit szintén parasztemberek festették. írónk könyvtárat alapított, könyveit osztogatta a falusiaknak, jelmezeket hozatott a fővárosból, de - ismerve nyomorukat - nemcsak munkával és szellemi javakkal látta el őket, hanem alkalmilag pénzt is adott a főbb szereplőknek. Tolsztojhoz, Turgenyevhez hasonlóan tudatos programja volt a nép szellemi színvonalának felemelése, a nép tanítójának érezte magát, parasztjai pedig tanítómesterüknek vallották őt. Faluját a végtelen Oroszország szellemi kivonatának érezte, parasztjaiban egyszersmind az ősi görögség életfilozófiájának őrzőit látva. Figyelme a magyarországi naplóban a 80-as évek végén még a főváros szalonéletére összpontosított, a Műpártoló Kör alapítása kötötte le, 1890-től kezdve azonban egyre határozottabban foglalkozott a magyar nép kulturális helyzetével. Életére, érdeklődésére jellemzően három világot ismert jól, így művei is ezt a miliőt rajzolják: a művészvilágot, az alföldi parasztokat és az arisztokráciát. Írói pályája 1885- ben indult, a Szemlében párizsi leveleit publikálja, 1886-tól