Lyukasóra, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2003-08-01 / 8. szám
- Fiatalon jöttél át Magyarországra? - Amikor idekerültem, szerencsétlen színésznövendék, szörnyű akcentussal beszéltem magyarul. Megérkeztem Magyarországra, új életet kezdtem. Se barát, se tanár, se rokon, senkim nem volt. A férjemmel még Moszkvában ismerkedtünk meg. Úgy éreztem, nem tudom kikerülni a sorsomat, nekem ide kell jönnöm. Kiskoromban apám mindig azt mondta, hogy majd elviszlek Magyarországra, az csodálatos ország, gyönyörű a fővárosa, Budapest. Mindig csak beszélt róla, és nekünk ez olyan volt, mint egy játék. Hiszen ott volt a vasfüggöny, hogyan lehetséges azon túljutni? Amikor először jöttem át, 1972-ben, úgy éreztem, hazaérkeztem. Annyira bennem élt, hogy ez az ország maga a csoda, gyönyörű, hogy még a legnehezebb időkben is csak itt tudtam elképzelni az életemet. Lett volna lehetőségem elmenni bárhová, akár Svédországba, Amerikába, Kanadába vagy Németországba, de úgy éreztem, itt vagyok itthon. Bárhová megyek most is, pár nap után már haza akarok jönni. - Hogyan sikerült áttelepülnöd? - Még Moszkvában mentem férjhez, hazajöttem a szerelmem után. Mint anyám ment apám után. - Mikor voltál először szerelmes? - Kislányként az unokatestvérembe. Ritkán láttam őt, és mindig nagyon megörültem neki. Két kisgyerek... Egyszer azt mondtam neki, hogy „nem szeretlek". Megvert. Fiatal lány koromban Ungváron, a zeneművészeti főiskolán volt egy komoly szerelmem, de tudtam, hogy nem maradok Kárpátalján, én színésznő leszek. Kisgyerekkoromban nekünk színház volt a kertünkben, színpadunk volt, s mint más papás-mamást játszott, mi jegyeket árultunk, felvontuk a függönyt, énekeltünk, táncoltunk, mindig a művészetben éltünk. Aztán, ahogy nőttem, úgy mentem a zeneművészeti, majd a színművészeti akadémiára, Moszkvába, a diplomám megszerzése után pedig Magyarországra jöttem, hogy itt színésznő legyek. Az első férjemtől, akivel Moszkvában ismerkedtem meg, el is váltam, mert nem hitt bennem. Szerettem és otthagytam, mert nem lehet élni valaki mellett, aki nem hisz benned. Azóta a második férjemmel élek. Magyarországon „különleges hallgatónak" vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Főleg Montágh Imréhez jártam sokat és Raskó Magda énektanárnőhöz. Aztán Reményi Józsefhez, aki a Színművészeim zenét tanított. Minden nagy színészt kísért, köztük Karádyt is. Ebben az időszakban egyetlen tanítványa voltam. Ő vezetett rá arra, hogy higgyek önmagamban. Észrevette, hogy boldogtalan vagyok, nincs önbizalmam, gyűlölködtem, ha megbántottak, s rögtön azon gondolkodtam, hogyan adjam vissza a sértést. Sajnáltam magamat, minden rossz megvolt bennem, mert nem voltam boldog. Nem elégített ki a színház. Nagyon nehéz volt a beszédem miatt. Most is van még akcentusom, de ha kimegyek a színpadra, megszűnik. Ezt a csodát a Jóistentől kaptam. A magyar nyelv annyira más, mint az orosz. Gyerekkoromban én két nyelvet beszéltem. Mikor kicsi voltam, nem is tudtam, hogy ez két nyelv, odahaza minden átmenet nélkül váltottunk. Nagyanyám, apám soha nem tudott megtanulni oroszul, csak erős akcentussal. Anyám nagyon nehezen tanult meg magyarul. A családot kíséri ez az akcentus. Amikor Magyarországon találkoztam ezekkel az emberekkel, és önállóan éltem, akkor kezdtem saját utat járni. Reményi József segített megtalálni önmagamat, akire mint példaképre emlékszem vissza. Sanzont tanított. Ő szabadított fel. Én már nem mertem beszélni rendezőkkel, nem mertem beszélni emberekkel, a színpadra stresszel léptem ki. Reményi tanár úrnak köszönhetem a sanzonestemet, a „kalap szerepet": ahány kalap, annyi nőt játszottam. Felszabadított. Ledobtam a súlyzókat a vállamról, a fejemről, az agyamról, megszűntek a gátlásaim, lemartam magamról a sötétséget, kinyílt az arcom. És akkor kezdtem hinni magamban. Egymás után jöttek az estek, költészet, zene, rájöttem, hogy tudok zenét szerezni, verseket zenésítettem meg. Játszottam. Minden költő valahol táltos, megjósolja a jövőt. Megtanultam gitározni, hogy senkitől ne függjön a fellépésem, most elkezdtem zongorázni is. - Sok barátod van? - Sok ismerősöm van. Van egy barátnőm, akivel ideérkeztem idején ismerkedtem meg. A barátságunk azóta tart. Jóban-rosszban együtt vagyunk. Annak idején nagyon vágytam barátokra, de nem akadtak utamba. Most, amikor rájöttem, hogy ha nagyon akarsz valamit, nem kapod meg, és ezt elfogadtam, most sok barátom van. Nem kell a dolgokat sürgetni. Magától jön feléd a szerencse, ha jó úton jársz. Felém jöttek az emberek, a feladatok. Szeretem az embereket, szeretem az életet, amibe beleszülettem, ami körülvesz. Apámnak köszönhetem, hogy rájöttem, mi az utam, mi a feladatom. Azzal, amit teszek, a magyarságot, a magyar lelkeket erősítem. Ezt az utat nekem végig kell járnom. Többek között Pilinszky-, Gyurkovics-, Tollas Tibor-verseket zenésítettem meg. Úgy gondolom, hogy a vers szárnya a zene. Amit a költő leír, én magamban megint megszenvedem, és elrepül a vers. Ma ritkán olvasnak költészetet az emberek, mert nincs rá energiájuk, sietnek, türelmetlenek megérteni. Mert a vers érzelem. Idő kell hozzá, hogy leülj és belemélyedj, hogy megértsd. Ha találkozik a vers meg a dal, elénekelve érthető, megkapó. Sokan jöttek előadások után hozzám, hogy ki ez a költő, hol találhatóak a versei. Nemrég készült el egy CD-m Magyar Feltámadás címmel, apám emlékére, aki soha nem volt olyan fontos nekem, mint most, amikor feléje fordultam. Gyerekkoromban ott volt. Kicsit hűtlen lettem a versekhez. Izgatnak az ún. „irredenta" dalok. Ezeket valamikor, még otthon olvastam először, kis könyvecskékben a hazáról, a magyarságról, a zászlóról. Apám belehalt a rendszerbe. De nemcsak ő, hanem barátai is. Akkor még meghaltak a hazáért. Ma nagyítóval találni egy-egy embert, aki így gondolkodik. Azért - hála Istennek - ismerek néhányat közülük. Hol van az a belső szeretet, ami erőt ad az embernek, ha hiszel a hazában, a zászlóban, hiszel a szüleidben? Amikor az ember gyűlölködik, nem látja, csak a rosszat. Akkor úgy érzi, hogy az egész világ ellene van. - Hogyan látod a mai fiatalok helyzetét? - Nagyon féltem őket. Most verik szét a családokat, a legapróbb társadalmi sejtet, ami egy népet fönntart. Mi történik a világban? Ma akad, aki lelkiismeretfurdalás nélkül amellett érvelhet, hogy kábítószert fogyasztani nem káros. Rábeszéli a fiatalokat, hogy éljenek vele. Felemelkedés csak úgy lehet ebből a helyzetből, ha megerősödünk a magunk hitében, és tudunk bátran ellenállni a kísértéseknek. Ha megerősödik a hitünk a nemzetben. A család a másik fontos pillére a fiatalságnak. Nem érzi a fontosságát, mert a kor nem érezteti vele. Ha szétzilált a család, ha nincs szeretet, akkor a fiatal ember is rideg marad, keserű és magányos. Pótlást keres az üzleti szinten produkált média mérgekben, az Anettka Space Projectben, a Való Világ-ffiHM- ban, a Big Brotherben. Sokan nem olvas,——■ nak. Nincs is igényük rá. Aggasztó. De másfelől most látszik, hogy van polgári 1J Magyarország, és vannak fiatalok - sokan -, akik felébredtek, olvasnak, és nemzetük, a családjuk felé fordultak. Kutatják a történelmünket, a gyökereiket, az ősi hitüket. - Esetleg egy mély társkapcsolat segíthet ezen a skizofrén helyzeten? - A családban kezdődik minden. A legfontosabb előre menni, tanulni, diplomázni, nyelveket beszélni, otthon lenni a világban, a hazában. Annak a népnek, annak az egyednek, akinek nincs múltja, nem is lesz jövője. És érzem, hogy itt Magyarországon már nagyon régen voltak lelkileg úgy együtt az em-