Vasi Szemle 1973 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1973 / 4. szám - HAGYOMÁNYOK - Fekete Sándor: Petőfi ifjúsága - mai szemmel
líráig, a Világosságot és Az apostol szintjéig, vagy iá prózáig, a nagyszerű úti leveleikig, a publicisztikai cikkekig, az 1848-as naplóig. Ahol sikerült őszinte vitahangulatot teremteni, ott rendszerint felléptek azok is, akik aköltőt esztétikailag vagy eszmeileg elavultnak, túlhaladottnak, korszerűtlennek ítélik. Igaz tehát —szinte statisztikailag is -, hogy mindennek ellenére a fiatalok Petőfit ismerik és szeretik a legtöbben. De az is igaz, hogy öncsalás volna nem látni, milyen nagy még atájékozatlanság és az értetlenség, néhol még az ellenszenv is. Erről beszélgetve igen sok becsületes és jószándékú tanár panaszkodott vitáinkon, hogy nem találja meg Petőfi korszerű tanításának módjait, kudarcnak érzi a Petőfi-órákat és így tovább. Biztos, hogy sok függ tőlük. De túl nagy felelősséget vállalnak magukra. Ha ma, kivált az ifjúság egy részében és jé vált értelmiségi ifjúsági körökben közönyt tapasztalunk a múlttal szemben, akkor e jelenség érdemi okát mindenekelőtt a társadalom változásaiban kell keresnünk: az életformák teljes átalakulása ingatta meg a szoborrá merevedett nagyságok talapzatát. Egy békés, konszolidált, reformokra, módszeres építőmunkára berendezkedett korban természetszerűen válik problematikussá különösen a forradalmi hagyomány. Számítsuk még mindehhez a modern művészet új ízléseket kifejező, új látásmódokat bevezető hatását, s akkor semmiképpen sem fogjuk iskolai-tanítási kérdéssé egyszerűsíteni Petőfi utóéletének fenti problémáit. Némi paradoxonnal még azt is mondhatnánk, hogy maga Petőfi is okozója annak, hogy olykor fitymálva ítélnek róla. Az ő költői forradalma ugyanis olyan diadalt aratott, hogy épp ez a győzelem bizonyos értelemben ellene fordul. Gondoljuk csak meg: az egyszerűség, a közérthetőség, a népiség akkor oly forradalmi és meghökkentő programja Aranynál, Jókainál, majd Mikszáthnál kiteljesedett, és egy nagy korszakra uralkodó irányzattá vált. Megteremtette a maga epigonjait is, a Petőfi-társaság szellemében működő álpetőfik seregét. A Petőfi szellemét elposványosító epigonizmussal szemben Adyék nemzedéke már egy bonyolultabb, áttételesebb költészet nevében indított harcot, s a Petőfi-féle egyszerűség hívei közül többé senki sem tudta azt a művészi magaslatot elérni, mint ő. Nem lehet tehát csupán némely ifjak értetlenségét vagy komolytalanságát hibáztatni akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy Petőfire legyintő fiatalokkal találkozunk. Sokkal összetettebb okokról, társadalmi, irodalomtörténeti korszakváltások problémáiról is szó van. Maga az irodalomtudomány, a Petőfifilológia is hozzájárult azifjúság egy részénél tapasztalható fölényes ítélkezésekhez: hosszú időn át túlságosan is egysíkú Petőfit állítottak a fiatalok elé példaképül. Túl tökéletes is volt ez a példa, már-már a követhetetlenségig tökéletes. Hogy maga a költő is volt kamasz és ifjú ember, hogy nem egyik napról a másikra lett világirodalmi óriás, ez a legtermészetesebb tény elsikkadt sok ábrázolásban. Hadd utaljak példáula kamasz Petőfi ostffyasszonyfai döntésére. Még a legújabb tudomány különben igen érdemes képviselője, Dienes András is erőnek erejével azt akarta bizonygatni, hogy a tizenhat évesen katonának álló Petőfit csak az anyagi kényszer hajtotta a monarchia hadseregébe, a katonai dicsőségvágy nem kísértette, már öntudatosan gyűlölte ezt a hadsereget és így tovább. Forrásaink egyáltalán nem erősítik meg ezt az értékelést, ellenkezőleg, azt a különben teljesen magától értetődő következtetést valószínűsítik, hogy a kamasz Petőfi még nem volt tisztában a hadsereg jellegével, épp tapasztalatai következtében fogja majd meggyűlölni az osztrák uniformist, hogy igenis kísértette a katonai dicsőségvágy. De idézhetnénk a költő ifjúságának