Vasi Szemle 2005 (59. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 2. szám - NÉZETEK - Nagy Alajos: A mai magyarság erkölcsi helyzete. Gondolatok Széll Kálmán tanulmányához
* 2005. LIX. ÉVFOLYAM 2. SZÁM mezte. Mindkét fél félt a másiktól: ők azt hitték, mi „imperialista” ügynökök vagyunk, mi attól féltünk, hogy látogatónk kommunista besúgó. Aránylag későn alakult ki egy szoros kapcsolat és együttműködés. A másik veszély abban állt - és ezt tudtuk -, hogy ezeket a személyeket figyelik. Ügynökök serege volt rájuk állítva. (Lásd a Történeti Hivatal aktáit.) Münchenben a Szabad Európa Rádió és a Nemzetőr című lap mindig nyitva állt e látogatók számára. Legtöbbször privát lakásokban találkoztunk. (Pl. nálam, Düsseldorfban, ahova feljöttek Tollas Tibor és Juhász László Münchenből, Kocsis Gábor Hessenből, Töttösy Ernő Brüsszelből.) De ekkor már ki volt építve egy személyes láncolat is. Egyik kapcsolatunk Sinkovits Imre színművész volt, aki akkoriban sokat szerepelt külföldön, és személyesen vitte/hozta a fontos üzeneteket. Fontos megjegyeznünk azt, hogy az emigrációt is zsarolták (szülőkkel, gyermekekkel, hozzátartozókkal, útlevél-vízum megtagadásával, emberrablással.) Nos, ha nem lehetett elvárni az itthoniaktól a mártíromságot, nem szabad ezt az emigránsokon sem számon kérni. Sajnos idehaza nem fogadták el - Antall idejében sem, ő nem nagyon bízott az emigrációban - javaslatainkat, segítségünket, így komoly szellemi és anyagi támogatásoktól esett el a keresztény polgári vonal. Zsidó barátainknál a kapcsolat sokkal szorosabb volt - megtanította őket az örök emigrálás, a konspiráció szükségessége -, több támogatást is kaptak. A rendszer végóráiban az itthoni ellenállók információi alapján első kézből értesültünk a valóságról, nem a nyugati lapok - sokszor megszépítő - riportjaiból. Az emigránsok hazatérésével kapcsolatban is téved Széli professzor úr. Nemcsak kedves atyai barátom, Varga Laci „bátyám” állt be a rendszerváltók sorába, de mások is. Olyan neveket tudnék felhozni, mint Németh János, aki ma is tagja az országgyűlésnek. Az 1945-48-as emigráció meglehetősen kiöregedett, az 1956-os pedig éppen a nyugdíjazás előtt állt. De sokan az érdemes itthoni ellenállók közül féltek attól, hogy a hazatért emigránsok hivatali állásokra sandítanak, így mellőzték őket, s nemcsak a személyeket, hanem a javakat, tanácsokat, és a legfontosabbat: a kapcsolatokat is. Akik közvetlenül a rendszerváltozás után hazatelepedtek, valóban politikai ambícióval jöttek. Akiknek hittek, bevetették őket, legtöbbjük hamarosan lejáratta magát. Sok esetben nem a tehetetlensége miatt, hanem azért, mert nem ismerték a diktatúra idején meghonosodott erkölcsi normarendszert - amiről itt értekezünk. A különbségek megjelenítésére egy példát hozok fel: Nemrégiben egy újságíró megjegyezte: maguk túl szabadon beszélnek mindenről. Pongrátz Gergellyel majdnem egyszerre válaszoltunk, mert mi majdnem negyven évig szabad országokban éltünk. Ez a mondat is élénken illusztrálja az itthoni, a kárpátmedencei és a nyugati magyarság közötti különbséget. Le kell szögeznünk: a magyar nép keresi a társadalom új értékrendjét! De ki adja meg neki? A tömegtájékoztatási eszközök? Az a sajtó, mely képes még egy halott soha meg nem írt rágalmazó levelét is közölni? Vagy az a miniszterelnök, aki hazugságokkal alátámasztva a nemzet érdekei ellen fordul? Vagy az egyház, mely nem áll ki a XX. század legnagyobb, legtisztább magyar mártírja, Mindszenty József mellett? Sőt, fedi azokat a főpapokat, akik besúgóként dolgoztak a vallásellenes diktatúra megszilárdításáért és