Eckhardt Sándor (szerk.): Úr és paraszt a magyar élet egységében (Budapest, 1941)
Keresztury Dezső: Az új magyar népiesség
népiességéhez. Petőfi, Arany a nép világának, költészetének, nyelv-, ritmus- ember és világteremtő képzeletének íróit akarta felszabadítani, a realisták csak életének őket érdeklő részleteit tükröztették. Ha a romantikus lángelme Prometheusként az égből hozta a költészet lángját s úgy szeretett volna műveket teremteni, mint az Isten, Petőfi, s még inkább Arany, úgy akart alkotni, mint a nép. A realisták nem szándékoztak semmiből új világot teremteni: nem azonosultak sem a természettel, sem a néppel, legfeljebb együtt éltek vele. Alkotásaikban a falusi élet alakjait, hangulatát, színeit és mozdulatait találjuk meg, nem kibontakozó alkotó erőit. Képeik felszíne a kor szellemének megfelelően derűs, idillikus, megelégedett. A felszín mélyén azonban — hiszen ezért voltak a valóság jó megfigyelői — már az ő műveikben is érezhető a mélység egyegy örvénye. Ezek az örvények, a patriarchális magyar élet mind jobban elmérgesedő sebei, kezdenek felszakadni a magyar szociális realizmus íróinál. Ez a szociális realizmus az elődök hosszú sorára tekinthet ugyan vissza, egységes, a múlttal szervesen összekapcsolódó s utódokat nevelő mozgalmat azonban nem képes életre hívni. Hordozói egyelőre nem is tudnak olyan alkotásokat felmutatni, amelyek felérnének például Eötvös művének, «A falu jegyzőjé»-nek magaslatáig. Egyesek, mint a nagy tehetségű, mély látású és igen nagy reményekre jogosító Justh Zsigmond, túl korán elnémulnak, mások, mint a kitűnő szemű, de féktelen temperamentumú Tolnai Lajos, elvadulnak s ezért nem tudnak megfelelő eredményt elérni. De jelentősnek nem is annyira alkotásaik művészi értéke, mint sokkal inkább problémalátásuk újszerűsége s igazsága miatt tartjuk őket. ők az elsők, akik megint a nemzeti élet egészében keresik a nép, vagy konkrétebb, pontosabb megjelöléssel, a parasztság szerepét. Életét nem tükröztetni akarják tehát, hanem