Kornis Gyula: Tudós fejek (Budapest, 1942)
Szellemi arcképfestés
a szellemi szemnek a problémák tárgyi menetéhez alkalmazkodó rugalmassága? mekkora a látását irányító kategóriarendszernek és szempontaikatnak köre és határa? milyen a gondolati perspektívája? mekkora erővel sugárzik ki belőle az igazság rajongó szeretete s az érte való odaadás, sőt önfeláldozás? milyen fokú gondolatenergiáinak benső egysége és koncentrációja? A tudós belső szemének ezektől a tulajdonságaitól és látványától függ a műve, mindaz, amit a tudományban róla följegyezni s megörökíteni érdemes. Az arcképfestőnek friss pillantással meg kell keresnie azt a lelki magot, amelynek kicsírázása és kibontakozása az ábrázoltnak egész élő személyisége. Holbein Erasmust különféle helyzetben és testtartásban festette le, de csakis a Louvreban látható profilja tükrözi vissza igazán egész tudós egyéniségét és szellemi nagyságát, ahogy gondolataiba teljesen elmerülve, mintegy a Logos átszellemült fényében, veti papirosra eszméit. A kép a nagy humanistának minden jellegzetes vonását, amely műveiből ma is felénk sugárzik, belesűríti az arc kifejezésébe. Ahhoz, hogy a tudós valóban megragadja az örökkévalónak hitt igazságot vagy értékjelentést, nem elég a tárgyszemlélet, hanem tárgyszeretet, több tárgyszerelem szükséges Az új igazságokat vagy értékeket meglátó, kultúrateremtő géniuszok folyton feljebb sarkalló szellemi hajtóereje mindig a tárgyszerelem, a platoni Eros volt : teljes odaadás a tárgynak, szenvedélyes, egyebet nem látó, nem halló beleolvadás a dologba, ennek akár racionális, akár értéktartalmába. Ha a szellem egy tárgyban feloldódik, minden egyébről megfeledkezik: a tárgynak saját törvényszerűsége, benne rejlő logikája vagy értékrendje uralkodik rajta. Nem a maga alanyi tetszése szerint gondolkodik vagy érez, hanem a tárgy s a rávonatkozó probléma alkatától vezetve. Az igazi szellemi munkának, a kultúra-teremtésnek, sajátképpeni paradoxona : elvesztjük énünket, s mégis én-ünknek, szellemünknek legmélyebb valóját szabadítjuk fel. Szolgái leszünk a tárgynak, csakhogy megragadhassuk, magunkévá tehessük, megismerhessük. Ez a fáradságos szellemi vívódásnak megváltó ereje, fájdalma és öröme. A gondolkodó, az igazság- és értéklátó ihletett ember arca átszellemül : befelé néző szeme, összeszorított ajka, homlokának függőleges ránca a belső összpontosultságnak, az ihlet szent révületének visszaverődése, amelyet csak egy Michelangelo a Medici-síremléken az Il pensieroso-ban tudott igazán megörökíteni. Az igazságot kutató, a művészi értéktől ihletett, vagy a vallásos elragadtatásban az Abszolutumba merülő prófétaarcúak esztétikája a maga isteni fényét abból meríti, hogy a tárgyban rejlő örök, egyénfölötti, transzcendens rend tárul fel előtte.