Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)
1871-08-16 / 31. szám
364 FIGYELŐ Csupán családfáját viszi fel Bendegúz atyján, Szemely nagyatyján stb. át egész a híres vadász és első királyig, a nagy Nimródig. Vannak azonban, kik az Etel (Atel, Atelköz) vagy Attila (Aquila) névből egyenesen a természet öléből vett, vagy óriásokhoz, néhol még állatokhoz kötött származást igyekeznek levonni s az Aquila (Attila) szót, a hun lobogón viselt „Turul“ madárral hozzák kapcsolatba. De ezek, valamint a személyére vonatkozó történeti hagyományok, melyeket Thierry oly mesterien földolgozott s Szabó Károly forditásában mi is leírunk, kevésbé érdekelnek. A hazai hagyomány Etelét akként juttatja győzelemre, hogy fejedelem-társait egy iszonyú véres csatában legyőzi (Kézai, Turóczi stb.), más hagyományunk szerint csak Budát, testvérét öli meg s jut az elfoglaltak birtokába, és Isten kardjával indul meghódítani a világot. Személye leírásában már sok a mythoszi elem. Egyik krónikás szemeiben „oly tűzszikrákat lát, minőket az istenekében lenni képzelünk“, más fenyegető szarvat növeszt homlokára. Amint az Isten ostora győzelmes hadjáratára megindul, Priscus gót író szerint a föld megrendül, a csillagok lehullanak haragja előtt, serge száma a csillagokét és tenger fövenyét fölülmúlja, a fű kiszárad lovaik lába alatt, és a megütött vértek zörejétől reng a levegő. Mindezek azonban, a kiontott iszonyú vérrel együtt, melynek áramlata „egy kocsis szekerét is magával ragadja“, csak mondái nagyítások: a regei alap, mely mindent magába ölelő nagyszerűségében egyszersmind egy még meg nem teremtett valódi Etele-hősköltemény alapeszméje, az isteni missió, mely szembeállítva Európa akkori romlottságával, a tudományok eszmeszegénységével, az ököljog legvadabb uralmával az Isten ostorát („flagellum Dei“) teljesen jogosulttá teszi. Ezen alapeszméhez fűződik az egész Etelet féle regecsoport. Ő maga mondja a vele beszédbe eredt barátnak, ki magát „Isten szolgájának“ nevezi : „ha te Isten szolgája vagy, én Isten ostora vagyok !“ És irtózatos harcában, mely a‘legelső városokat hadak útjává teszi, (Strassburg) hol éjenkint már megkezdődik a holtak harca, éjjel átvéve a nappal küzdöttek csatáit, mindenütt isteni jelenések veszik körül, valkyrok, akunák jósolnak neki, kitérítik utjából, jósálmokat küldenek neki Chalonsnál, gólyával tudatják Aquileia elestét, a római püspök háta megett angyal jelen meg, ki Róma ellen indulásától eltiltja. Etele egész mondaköre azonban, minél tovább foglalkozunk vele, annál inkább meggyőz, hogy annak méretei a rege szerényebb keretébe nem férnek, még kevésbbé fér be maga az alak, mely sokkal nagyszerűbben domborul ki mind a históriákban, mind az ezekkel versenyző mondákban, hogysem a hősköltemény nagyszerű piedestáljáról a rege gyermeteg körébe lenne lerántható. A király óriás, kit a meghódított népek 12 királya udvarol közül, ki nejeit most a tündérek (Ildico, Réka) vagy Valkyrok (Mikolta) közül, majd a legelső királyi házakból választja ; a Burgund királynő Krimhild, (váljon nem egy Ildicóval? Hilda- Ilda-Ildika-Ildikó) vagy a római császárleány Honoria, komoly, méltóságos viselete, egyszerűsége, szemben fényes udvarával, annyival kevésbbé használhatók regei vonásokul, mert a görög krónikák a szemtanú Priscus által valódi életrajzot szállítottak róla reánk, mely csak az eposzi ihlet szárnyait várja, hogy Elemér Achileszének méltó párjává váljék. Igen sajátszerű, de épen azért határozottan jellemző is, hogy egy-egy mythoszi magasságba emelkedő hős után, rendesen bő aratása, vagy inkább kalászszedése van a regének, mi határozottan arra utal, hogy a rege és monda a való történet nyomában valósággal a kalász-szedők szerepét viszik, azzal a különbséggel, hogy míg a monda csak a szemet keresi, a rege a mythosz (költészet) virágait is gyűjteményébe vonja. Mondják, hogy a költészet mindenből vagy jobban a semmiből is képes teremteni. Meglehet, de az kétségtelen, hogy az epica bármely fő (eposz, regény) vagy alfajának (rege, beszély, monda, legenda stb. sokkal szerencsésebb virága és gyümölcse van , ha már a köztudatban, azon nemzet hagyományában alappal bír, melyre hatni akar. De bátran hozzátehetjük, hogy ha már a költő ilyes vagy ezen alapokon akar építeni , kétségtelenül meg kell választania a formát, vagy ha ő van hivatásánál fogva ahoz kötve, a tárgyat, s megfontolnia, ha beillik-e a választandó tárgy annak keretébe. Sokszor el volt már mondva, hogy például bizonyos történeti vagy mondái tárgyak nem alkalmasak drámai feldolgozásra, míg az epicainak igen kedvező anyagul szolgálhatnak. E szabály alá az epicai egyes műfajok is bátran bevonhatók, s mernék állítani, hogy például az emberi nagyság példányképei és oly kevéssé alkalmasak a regék tárgyát képezni, mint a mily szerencsésen választhatók a dráma és hősköltemény hőseiül, míg megfordítva azon nagyobbára szenvedő szerepet játszó alakok, melyeket a rege igen nagy előszeretettel szokott földolgozni, az epicai földolgozásra merőben alkalmatlanok. Ki ez ellentétekre nézve a legbiztosabb tájékozást kívánja szerezni, hasonlítsa össze az Attilaféle hagyományokat a Csaba-félékkel, és úgy a rege természetéről, (különösen a mythoszi elem helyes arányáról, melyben azt a rege felölelni szokta és földolgozni képes) mint arról , minő természetű hagyományok azok, melyek egyik vagy másik mű-