Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)
1875-09-12 / 37. szám
éljen ; dolgozik, hogy megéljen ; számit, okoskodik, hogy meg ne csalják s végre öntudatlansága révén a belé oltott sejtelem paradicsomába kiván jutni. Nemesre, nagyra törő érzelem sohase lüktet benne, s a köznapiasság posványában sül meg. A műveit érzi miért teremtetett, s nem ámitja magát egy eljövendő ország puha kényelmével, az aranyos lustasággal, a tejjel-mézzel folyó gondtalansággal, az örökké tartó jó kedvvel, örömmel. A műveit nem a felhők tetején keresi a jövendő boldogság országát, hanem mindenekelőtt magában, s közvetve utódaiban. Saját kedélyének s értelmének műveltsége alapja a tőle életet nyert embereknek, s föltétele majdani jólétek, megelégedettségök állapotának. A közönségesen értett halhatatlanságot, nem az oly soká dívott s tévesztett életmód irányától teszi függővé, hanem miveltségének fokától. Csakhogy a halhatatlanság alatt mást ért, mint dologtalan örök életet. Szerinte a halhatatlanság a lélek művelődésének folytonosságában rejlő emberi ideál, amely jótékony hatásával mintegy az összes emberi nem fölött lebeg, s emberről emberre átszármazva örök. Aki ezt fölfogni még nem képes, műveltnek nem nevezhetjük, s műveit nem is lehet. A vallás érzelmességénél, a műveltség értelmisége és érzelmességénél fogva boldogít; általa finomul, fejlődik nemcsak az értelem, hanem az érzelem is. A műveltség kizárja az úgynevezett vallást, s teremt magának uj vallást, a mit tulajdonképen vallásnak nem nevezhetünk s annak nem is nevezzük, hanem azt mondjuk, hogy vallásunk, műveltségünk, mert ez utóbbi magában foglalja az erkölcsi érzelmet is, s szükségességének okát is tudja adni; mig az előbbi csak kényszerűségének veti alá magát. A ki a vallás horgát eldobja, s még a műveltségnél sem keres kárpótlást, az az emberi nemre nézve elveszett. Azt, ki a vallás emlőjét szítja s nem egyúttal a műveltségét is, a tehetségei fejlesztésekor fölmerülő akadályok legyőzik, a nélkül hogy vallása támogathatná s műveltsége hiányát valami pótolhatná a segélynyújtásban. A legtöbb ember vallásossága miatt nem bir haladni, s a legtöbb ember erkölcsi bukását a műveltség hiánya okozza. A vallás fenyeget, a műveltség tanácsol. A vallás értelmünk hozzájárulása nélkül tesz megelégedetté, a műveltség értelmünk közbenjárásával. Korunkban a csupán vallásos vagy pedig félvallásos és félműveit, a kor magas igényeivel szemben nyugodt életet nem folytathat. A csupán vallásos embernek háborútlan életét nem nevezhetjük nyugodtnak; álomszerű lézengése a társadalomban, önkénytelen közönye a minden téren mutatkozó haladás iránt, hivatását csak gépileg való betöltése, céltalan botorkálásra kárhoztatják. A félműveltek és vallásosak mindamellett egyengetik már a teljes műveltség útját. Ezek veszélyessége ugyanis az emberi nemre nézve nyereséget is hoz magával, amennyiben a művelődés magja már csírázik bennök, de a fejlődésnek tápláló szere nélkül. Az átalakulás mindig szül ferdeséget, mely annál inkább érezhető, minél nagyobb az azt lassító nehézség. E nehézség pedig részben a vallás, részben a műveltség előmozdítására választott hiányos, törpe eszközök. Amíg oly eszközökkel és tényezőkkel nem rendelkezünk, melyek a műveltség általános terjedését siettetnék, addig kilátásunk nem lehet, hogy a jelenleg uralgó elkeseredettség, erőtlenség, jellemgyöngeség, elpuhulás s kétségbeesés állapotát kiirthassuk. Ameddig a fél vallásosak és félműveszek túlnyomó csoportja köztünk szerte oldalog, addig a számtalan öngyilkosságnak elejét nem vehetjük. Az embernek föl kell tudnia fogni és betölteni hivatását, bármilyen is legyen az; a foglalkozás különböző módja, nem tesz különbséget az emberek nyugalma közt, minthogy az — ha jól van választva, az ember természetéhez és tehetségéhez mérve, — lelkünket üdítve kielégíti, ha vele a műveltség, kötelességünk tudata, célunk ismerete párosul. Ha ez utóbbi kellékekkel bírunk, nem lesz alkalom rá, hogy hitványságunk, célja-